...
napsütés 2005.04.15. 17:46
Pilinszky
Title goes here
A mai napom dolgos volt.
Ragyogott a nap, madarak
énekeltek.
Gondolatok, jó kívánságok küldése, a
jellemzők..
A munkatársaim aranyosak, a vezető is
megértett.
Attól még csöndes
vagyok.
Title goes here
Title goes here
Mi lehet kellemesebb,
mint egy olyan barát,
akivel úgy mersz
társalogni, mint önmagaddal?
Seneca
Title goes here
Hamvas Béla:
Optimizmus?
Mintegy száz évvel ezelőtt néhány költő és gondolkodó elkezdte hirdetni, hogy
a lét, szenvedés. A tanítás régi volt, és mégis meglepő. Az elsők akik erről
beszéltek: Byron, Leconte de Lisle, Schoppenhauer, Poe, Kierkegaard, Baudelaire,
azt mondták, amit az őskíniak, a hinduk, az egyiptomiak, a görögök, az
őskeresztények.
A tanítás hamar terjedt, és az életöröm-felfogást
rongyokra tépte. Ma már nagyobbára mindenki tudja, hogy semmi okunk sincs az
élet szép, igaz, jó, nemes és vidám voltában hinni.
A dolog nem azon
múlik, hogy arcunk megráncosodik, mint ötezer éve a kínaiaké; nem attól, hogy a
boldogság használt el bennünket; szemünket megtörik, agyunk elfárad, gerincünk
meghajlik, elkezdünk unatkozni, magunkra maradunk és meghalunk, mint a görögök,
hinduk, régi keresztények. Az öregasszony csontos, bütykös, aszott, száraz,
remegő keze nem azért ilyen, mert sokat dolgozott. A kéz, az öröm után
nyúlt. Arc sosem tud ilyen megrendítően és megsemmisítően őszinte lenni. A
kéz láttán a világ legoptimistább lénye is megszeppen. Végül mindnyájunk
keze ilyen lesz, ilyen szomorú, fáradt, tanácstalan, elhagyatott, szegény, öreg
kéz. Az egyetlen amit az ember tehet, mint Dosztojevszkij, leborul előtte és
nyög: nem előtte, hanem az egész emberiség szenvedése előtt!
Amikor
mintegy száz évvel ezelőtt újra észrevették, hogy az élet szenvedés, semmi
egyebet nem vettek észre, mint az öregasszony kezét. S a helyzet azóta csak
annyiban változott, hogy az emberiség egy része kitart az optimizmus mellett, s
mindenekfölött ragaszkodik annak látszatához, hogy az élet
öröm.
Title goes here
Pilinszky: Az egyszerűek imája
Gyakran halljuk, hogy az olvasó egyszerű emberek kezébe való, azoknak az
imádsága. Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne! Pedig az
igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem
ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az
egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell, hogy életünk
legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra.
Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.
Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az "egyszerűek imádsága"?
Valóban egyszerű, de egyszerűségében, épp abban - mélységesen gazdag. Van benne
valami monotónia, ez igaz, de milyen? Szemeivel sok mindent példáz. Példázza a
pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s "bilincsével" az esztendők
körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem
véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. "Monotóniája" a szív
"monotóniája", s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok
megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arravaló hogy
szinte mindig mondhassuk. Megtestesítője az "imádkozzál és dolgozzál", sőt az
"imádkozva élj" parancsának. Aki szereti, annak számára "monotóniája" üdítőbb a
legtermékenyítőbb csendes esőnél. De az olvasó megfelel az élet másik
bensőséges titkának, törvényének is, hogy az egyszeri sokasodni kíván. Elég a
természetre gondolnunk, s beljebb egy lépéssel: a szeretet pazarlására. S ha
mindezt elfogadtuk és megszerettük benne, akkor megajándékoz tulajdonképpeni
tartalmával, mely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit: az imádság
szintjén azt a drámát, mely a misztérium valóságszintjén (...) Panaszaink
árulnak el minket. Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt, hogy unalmas,
másrészt, hogy nemegyszer elviselhetetlenül hányatott és tragikus. Nos, ha
szabad ezt mondanunk, az olvasó egyszerre megszentelője az "unalomnak" és a
"tragédiának". Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely
átszőheti legszürkébb perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre
rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető
közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb
drámát közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet
erejével. Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer
veszítjük el életünk során. Pedig az "egyszerű szívek" szakadatlanul mondják ezt
az "egyszerű imádságot".
|