Az íróként és pszichológusként is egyaránt nagyon
népszerű Popper Péter felesleges kellékek nélkül éli az életét, de
bizonyos tárgyak az ő életében is kitüntetett szerephez jutnak: nyakában
például mindig ott lóg egy kis, kéz alakú medál, zsebében pedig parányi
Buddha szobor lapul.
Nagy előszeretettel gyűjtögetünk, vásárolunk, pedig
egy tárgy puszta birtoklása önmagában még nem nyújthat tartós örömet.
Popper Péter az élettere kialakításában is törekszik arra, hogy csak olyan
dolgok vegyék körül, amelyek különleges energiákkal rendelkeznek,
többletjelentéseket hordoznak.
Mit gondol az ember és a tárgyak
pszichológiai kapcsolatáról?
Hamvas Béla ír arról, hogy az
élethez sok kelléket kell beszerezni: ruhákat, házat, íróasztalt,
sublótot, étkészletet, autót, telket, kerti zuhanyozót, és az egész élet
azzal megy el, hogy bekellékezzük az életünket. Erre mondja Hamvas, hogy
nem kell ennyi kellék, nincs szükség rá. Ez egy pótcselekvés, aminek
eredménye az, hogy az ember nem él valódi életet, mert ezzel a
pótcselekvéssel elmegy az idő, és az életre már nem kerül sor. Tehát, a
kellékek kultuszára azért van szükség, hogy ne kelljen valódi életet élni.
Áttolódik a hangsúly, mintha ez lenne az élet értelme, lényege, hogy minél
többet birtokolni.
Önnek milyen személyes kapcsolata van a
tárgyakkal? – A személyes viszonyom a tárgyakhoz nagyon rossz. Már
gyerekkoromban abból volt balhém, hogy elajándékoztam a dolgaimat. Nemcsak
a játékaimat, hanem ruhadarabokat is. Szívfájdalom nélkül válok meg
tárgyaktól, képektől, bútoroktól, lakásoktól, akármitől. Ez biztos
valamilyen hiányosság, de nekem nincs személyes viszonyom a tárgyakhoz.
Van egy-két tárgy, ami fontos. Számomra fontos ez a kéz, ami itt lóg a
nyakamban. Valahol Tunéziában kaptam valakitől. Először nem is
tulajdonítottam neki jelentőséget, udvariasságból föltettem a nyakamba.
Aztán volt benne valami, ami megfogott, és akkor már nem lehetett nem
föltenni, egyszerűen árulásnak éreztem volna.
Ezek szerint, létezik olyan tárgy, amihez erősen
kötődik? Ez a medál önmagában hordozza az erőt, vagy Ön töltötte fel
vele?
Elmesélek egy sztorit. 1926-ban, Koppenhágában volt egy
fizikus világkongresszus. Ott, egy Vertheim nevű fizikus meghívta a
korszak nagy tudósait köztük Bohrt, Blankát, Heisenberget , egy
vacsorára az üdülőjébe. Már összegyűltek a fizikusok, amikor Bohr aki
igen indulatos ember hírében állt fölfedezte, hogy a Vertheim
üdülőjének ajtajára egy patkó van fölszögezve. Rámutatott, és azt
kérdezte, hogy „Az, micsoda?” Mire Vertheim az igazságnak megfelelően azt
válaszolta „Az egy patkó.” „És miért van egy lópatkó a te ajtódra
fölszögezve?” kérdezte Bohr. „Mert azt hallottam felelte
Vertheim , hogy távol tartja a rontásokat és idevonzza a szerencsét.”
Ekkor a Bohr ordítani kezdett: „Te, fizikus létedre, hiszel ilyen
baromságokban?” Erre azt mondta Vertheim ijedten: „Dehogy hiszek! De, azt
hallottam, hogy ez akkor is hat, ha nem hisz benne az ember.” Hát valahogy
így vagyok én ezzel a talizmánnal. Nem hiszek a tárgyak erejében, de azt
hallottam, hogy akkor is hat, ha nem hisz benne az ember. Még ez a kis
Buddha is mindig velem szokott lenni, a
zsebemben.
Miért?
Az igazság az, hogy én nem tartozom
semmilyen tételes valláshoz. Éppen azért tanítok összehasonlító
valláspszichológiát, mert egy ártalmatlan nyuszi vagyok, aki nem akar
téríteni, és semmiről nem akar meggyőzni senkit. Mindig azt mondom a
diákoknak, hogy tőlem nem lehet megtudni, hogy van-e Jóisten vagy Ördög,
és hol van a Mennyország vagy a Pokol. Én csak azt tudom elmondani, hogy
erről mit gondoltak, és mit tanítottak mások az évezredek folyamán.
Buddhához viszont személyes közöm van. Nagyon nehéz megmondani, hogy
mitől. Egy időben nagy áhítattal hallgattam Füst Milán esztétikai
szemináriumát, és ő mondta egyszer, hogy Buddha olyan ember, aki talán
minden vallásalapító közül a legkegyetlenebbül mond igazat. Buddha se
Istenben, se lélekben nem hitt, és mégis vallás lett belőle. Ez a tény
önmagában érdekes és izgalmas. Borzasztó közel áll hozzám ez az egész
gondolkodás, de nem az, ami lett belőle az évezredek folyamán, hanem még
az eredeti.
Ha nem él önben a tárgyak birtoklásának vágya,
honnan ez a sok holmi, ami körülveszi az otthonában? Hogyan alakult ki a
lakókörnyezete?
Ez nem egy tudatosan berendezett lakás,
valahogy összeállt. Ezekhez a bútorokhoz nekem az égadta világon semmi
közöm. Tudomásul veszem, hogy a könyvek mindig szanaszét vannak. Életemben
nem raktam még rendet a könyvek között, inkább vállalom, hogy két napig
keresem, amire szükségem van. Az otthonomat odúnak tartom, ahol nagyon
fontos, hogy magamra tudjam csukni az ajtót, hogy szeparált külön részem
legyen fürdőszobával, hogy ne kelljen a társammal zavarnunk egymást.
Valaki egyszer azt mondta, hogy olyan a szobád, mintha egy szarka lakna
benne, értékes dolgok és bóvlik egymás mellett. Ez tényleg így van.
Részint kapom őket, részint veszem, szerzem. Egy időben például elkezdtem
gyűjteni a teknősbékákat. Amerre jártam a világban, teknősbékát hoztam,
sokat kaptam ajándékba is. Több száz teknősöm van már. Olvastam, hogy az
amerikai űrhajósoknak volt egy titkos társaságuk, a Teknőcök Titkos
Szövetsége. Ebbe a szövetségbe csak azt vették be, aki a
legrosszindulatúbban feltett kérdésre a legjóhiszeműbb választ tudta adni.
Ez nekem annyira megtetszett, hogy ezért kezdtem el teknősbékákat
gyűjteni. Akkoriban kiraktam őket, elborították a polcokat. Valahogy aztán
kikoptam a teknősbékákból. Most már egy nagy kosárban tartom a legtöbbjét.
Meg kell hogy mondjam, nagy felszabadulás volt, amikor abbahagytam, mert
minden szenvedély egyfajta függőség. Talán nem érdemes szenvedély nélkül
élni, de nem biztos, hogy a szenvedélynek a tárgyakra kell irányulnia.
Nekem szenvedélyemmé vált annak kutatása, hogy mit gondoltak az emberek a
transzcentendális dolgokról.
Kép és szöveg: London
Katalin |