Popper Péter

Az ember fáj a földnek

(Népszabadság, 2004.05.22.)

...írta annak idején Vörösmarty, amikor még nem volt repülogép, rakéta, tank, mérges gáz, nem voltak világháborúk, totális rendszerek, lágerek, gázkamrák, gulágok, amikor az Egyesült Európa még Napóleon rögeszméjének számított, és senki sem tudta, hogy mi a globalizáció, amikor emancipálták a zsidóságot, s a gyermeknemzés még a vezető politikusok részérol is családi intimitásnak számított, nem hazafias tettnek. Azóta a természet lassan haldoklik körülöttünk. A simli önfenntartásunk legfontosabb eszközévé vált, legyen szó adózásról, életrajzírásról, üzletrol. Csaknem egy évszázadig a hóhérok és balekok országának alattvalói voltunk, s a rabszolganemzedék legfontosabb fegyvere a hazugság. Nekünk is negyven évig kellene vándorolnunk a sivatagban, amíg kihalunk.

És mégis: ennél keserűbb mondatot azóta sem írtak le. Vagy talán még Mérei Ferenc, aki szerint „hallgasson a szociálpszichológia, amíg nem magyarázza meg, hogyan volt lehetséges, hogy Krisztus után kétezer évvel embermészárszék alakult ki Európa közepén”.

A pszichológia hallgat, de én nem. Én azt gondolom, hogy a XX. század, sőt már a XXI. század kezdete is bebizonyította, hogy a civilizáltság, a keresztény kultúra milyen hihetetlenül vékony máz rajtunk. Hiszen a németek voltak Európa egyik tudományos és műveltségi tartóoszlopa. Itáliába utaztunk, hogy teleszívhassuk magunkat a művészetek éltető és csodálatos levegőjével. S ez a humanista csoda vékonyabbnak bizonyult, mint az egynapos jég a Balatonon, amint meglegyintette az orület szele, a gyilkolás lehetőségének fuvallata, már darabokra is hullott, és feltört alóla a világ legostobább fanatizmusának a kénkoszagú buze. Freud még azt tanította, hogy a civilizáció akkor kezdodött, amikor az ősember veszett dühében toporzékolt, rikácsolt, de nem csapta fejbe bunkójával a másik embert. Mi, magas kultúrájúak, már újra fejbe csapjuk. Mert a technológia szédületes fejlődését nem követte az emberi intelligencia, erkölcs, érzelmi világ hasonló ütemű fejlődése. Az olló egyre jobban szétnyílt közöttük. S mihez kezd az emberiség egy intelligenciáját meghaladó technológiával, például a haditechnikával? A helyzet egyre jobban hasonlít arra, amikor egy gorilla kezébe kézigránátot adnak. Végül vagy magát robbantja fel, vagy egész környezetét.

Az apostoli korszak óta mennyi idő alatt vált egy üldözött egyház üldözové? Az egykor keresztény Közép- és Kelet-Európa a megkeresztelt pogányok népirtó birodalmává? Mi lett a „szent Oroszországból”? Ragadjak ki mai példákat? Nem a beismert észvesztés jele, amikor a vallásos Amerikáról kiderül, hogy katonai kínzókamrákat muködtet? Nem orület-e, hogy látványos információként bejött a lakásokba a szerencsétlen amerikai fiatalember lefejezése, késsel és „Allah hatalmas!” kiáltással? Nem tűnik-e becsavarodottnak az a bíró, aki egy drogos fiatalembert arra ítél, hogy hónapokon keresztül, szobájában, egy koporsó mellett aludjon? Normális-e az a „jogállamiság”, amire hivatkozva, sok tíz- és százmillió forint üti a markát kirúgott alkalmatlan vezetőknek? Rendjén van, hogy negyvenezer elsikkasztásáért börtön jár, de négyszázmillió lenyúlásának nincs következménye? Valóban ez a szerencsétlen bolygó lenne a kozmosz elmegyógyintézete, ahová más égitestekről a tébolyultakat inkarnáltatják?

Annak idején nagykamasz fiam – van már huszonöt éve is – apja iránti tiszteletlenségtol vezettetve így szólott hozzám:

– Mondd apa, mitől van nektek olyan nagy pofátok? Nem veszitek észre, hogy ti, sőt a nagyapáék is, megbukott generációk vagytok, azzal a szörnyuségtömeggel, amit magatok mögött hagytatok? Hátha mi egy rendesebb világot fogunk csinálni?

És én belátva igazát, mint bukott generáció, huszonöt évre elhallgattam, és vártam a jobb, igazabb világot.

De ami helyette jött, a szabad demokráciának nevezett politika, a maga alattomos kisstíluségével, álszent frázisokkal leplezett züllöttségével, ahogy az elvtárs helyett immár polgárnak nevezett kisemberhez közeledett, egyik kezében kereszttel, a másikban bugylibicskával – nem volt megnyerő jelenség. De most történt valami enyhén szenilis vagy inkább gyagyán uniformizált szerepválasztás a múltból: mindenki egyformán elnyomott és áldozat lett, „tízmillió színkuruc, labanc meg egy szál se” – ahogy Esterházy akkor nyilatkozta, „számottevő elhülyülésünkre” figyelmeztetve.

Tévedés ne essék: nemcsak mi vagyunk ebben a döglődő kaméleon-állapotban. Az emberiség valamilyen világszemlélet-váltás véglegesen átmeneti zűrzavarában él. Egyszerűbben szólva: az emberek többségének ítéloképessége, arányérzéke mintha megbillent volna. Ez az őrület fenyegetésének a jele. Őrületen én azt értem, hogy a fejekben összekeverednek a racionális és mitologikus, sőt a mágikus gondolkodás elemei. Félelmetes, amikor egy-egy nép a politikusok által szított olcsó és tetszetős nemzeti és faji mítoszokba gabalyodva, mindennapos, racionálisnak tűnő cselekvésekkel tölti ki a legendakört. Olyan, mint az igazi paranoiás reakció: minden részlet logikus, csak az egész abszurd.

Mindez még nem az elmebajt jelenti. De már jelentős eltávolodást az épeszuségtől. A téboly egyelőre csak a magas politikát művelő politikusok megnyilatkozásaiban árulja el magát. Ahogy egy vezér és haverjainak személyes diktatúrájára törekednek. A más véleményt vallók felakasztása, lelövése, elrablása, megkínzása, amiről a világ minden táján feltárt tömegsírok tanúskodnak. Ahogy megrázóan tiltakozó szavakkal, de egymás között is széthúzva, igencsak halvány tettekkel elfogadják, hogy a terror, a merénylet komoly politikai tényezővé vált. A lakosság életérzésében pedig növekszik a kollektív rettegés a kiszámíthatatlan erőszaktól, amit annak idején az anarchizmus soha nem tudott elérni. Pénzimádatuk következményeként nap mint nap miniszterelnökök, miniszterek, rendorkapitányok maffiózó voltáról lehet értesülni. És elszánt törekvésükről az „idegenek” kiűzésére, és a személyes gyors meggazdagodásra, no de mindenáron! A keresztény Európát szajkózó népvezérek számára Pál apostol szavai megmosolyogni való naivitások: „Mert minden rossznak a gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogva némelyek eltévednek a hitben…” (Tim. 6. 9. – 10.)

Mint tudjuk, minden társadalmi kór lefelé fertőz. A népség-katonaság az elithez igazodik. Ha a honatya, a bankár, az elnök-vezérigazgató lop, csal és hazudik, akkor hazudni, csalni, lopni fog még az utcaseprő is, amit lehet, ha mást nem, lócitromot verébbel.

Füst Milán idéz egy nyolcvanéves aggastyánt, aki a tolvajok falujának lakója.
Ilyen vénséges vénember létedre, még mindig lopsz?
Uram, nálunk mindenki lop. Ha mindig csak tőlem lopnak, éhen halok.

A világ érezhetően a megőrülés felé tart. Ennek egyre több jele regisztrálható. Bár pszichológus vagyok, talán a világ mégsem fog beperelni, hogy a vérem is kicsorduljon. De állítom, hogy a valamikor nézhető és olvasható média ma már azért nem nézhető, nem olvasható, mert kizárólag perverz eszementek kiszolgálására rendezkedett be, akkor, amikor a hírt – mint műfajt – csakis a gyilkosságokra és egyéb köztörvényes bűncselekményekre, a botrányokra, ostoba és műveletlen musztárokra, és primitíven tálalt obszcén szexre redukálja. Bulvárlapok eldorádója szerte a világon. A reklám már nem árucikkeket hirdet, hanem vágyak teljesülését ígéri, hogy vásárlóközönségét ne csak kiszolgálja, hanem meg is teremtse.

Nálunk az amerikanizált elmezavar váltja a kihaló szovjet típusút, néha még keverednek. Például amikor az „élni kevés, éhen halni sok” határán tántorgó nyugdíjasokhoz, jó sok pénzért legyártott és szétküldött szép kék betűs levél érkezik, amiben felhívják elmélázó figyelmüket: milyen jó nekik, hogy májusban megkapják a megígért 13. havi nyugdíj egyheti részletét? Szegénykék, talán jobban örültek volna, ha ez a pénz is az ő borítékukba kerül. Nem monomániás, aki hazaárulónak nevez mindenkit, aki az ő rögeszméjétől eltérően képzeli egy ország boldogulását? Normálisnak tekinthető-e, amikor a kétpólusú világ megszűnése után is katonai erejüket fejlesztik, védelmi szövetségekhez csatlakoznak olyan országok, akiket senki sem akar megtámadni?

Mi ennek az őrületnek a lényege? Valami olyasmi, mint amikor apa-anya meghaltak, a gyerekek magukra maradtak, és rémületük kritikátlanná teszi őket, s azt hiszik, hogy agresszivitásukból biztonság fakad. Vagy amikor az osztályfőnök nem jön be órára, és az osztály megbolondul, mert úgy érzik, most minden szabály érvényét vesztette. Hamarosan törni-zúzni kezdenek, mert pusztítani és kegyetlennek lenni a legegyszerűbb.

Beszéljek érthetőbben? Mint vallástalan ember mégis az Istent siratom, mert úgy látszik, ha az erkölcs és az értékrend spirituális gyökereit elvágják, abba minden társadalom egy-két generáció alatt belebolondul és belezüllik. De aki Isten után kapaszkodik, csak reverendákba, papi civil ruhákba vagy filléres misztikák guruinak köntösébe markolhat, mert a bennük tartózkodók nagy része már régen megbolondult, és üzletté meg politikává alakította egykori képességét a leborulásra. Hogyan is írta József Attila? „A görögkeleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot, / országos volt a pusztulásban…”

Mi a megoldás? Az európai-amerikai kultúrában és az általa fertozött területeken semmire sincs megoldás, sem az ír, sem a baszk, sem a breton, sem a cigány, sem a zsidó kérdésre. Nincs megoldás Csecsenföld és Sri Lanka válságára, Afrikában a törzsi öldöklésekre. Végül is báva tehetetlenségünkön el-elvigyorodhatnak a terror fiai, a Hamasz-féle gyilkolók, az al-Kaidának nevezett gengszterbanda, akik mára már nagyhatalommá nőtték ki magukat, s mintha államok lennének, a diplomáciai tárgyalások lehetősége és az ellenük folytatott hiábavaló hadviselés mindennapos téma. Az Irak elleni nemzetközi akció paranoid abszurditására mostanában derül fény. A valóban létező és kétségbeejtő muzulmán fundamentalizmustól és a nem létező tömegpusztító fegyverektől rettegő megmentőink most próbálnak kimászni egy jól ismert helyzetből, ami egyre jobban hasonlít Vietnamhoz. És éppen az ottani tapasztalatok után, ép elmével bele lehet csúszni egy ekkora gödörbe?

Az én szakmámban súlyos lelki betegnek tartjuk azt az embert, aki semmilyen problémáját soha nem tudja megoldani. E szerint a nyugati civilizáció is az. S amiket mi problémáknak nevezünk, azok valójában tragédiák. Ez a beszűkült tudattal, csak a pénz kegyelmére áhítozó világ szükségszerűen egyre embertelenebbé és kegyetlenebbé válik. Talán mégis Pilinszkynek van igaza: „Nem megoldásokra van szükség, hanem irgalomra.”

(A cikk megjelent a Népszabadság 2004.05.22-i számában.)