Popper Péter: A morálisan lecsúszott ember bármire hajlandó

– Nagyon régen nem láttam kabarét. Most kifejezetten maga miatt megnéztem egy Bruhahát, egy Kész átverést és egy Heti hetest.

– Úgy is éreztem. Ha ennyi lenne a kiképzés első osztálya, a másodikra már nem mennék el. Iskolakerülő lennék. Kérem, én meg voltam hökkenve. A derűs humorhoz társadalmi alaphangulat kellene. Ha ez a hangulat túlságosan feszült vagy fenyegető, akkor virágzásba kezd a keserű humor. Ha semmilyen, akkor nincs min nevetni.

– Nagyon is a semmilyenségről lenne szó. Igazán biztonságos demokráciának nem nevezném ezt a miénket, központosított államhatalomnak még nem mondanám. De mintha útban lenne afelé. Az emberek dezorientáltak. Az ürességnek nincs humora.

– Ezért van az, hogy a döbbenettől alig tudok magával beszélgetni. Csak két napja múlt, hogy láttam Mikó Istvánt a ragasztott füleivel. Mondja meg nekem, ennek az igazán jó színésznek miért van szüksége erre? Egyáltalán kinek van szüksége erre?

– Talán a színész ebben a legkönnyebben megfejthető tényező. Neki pénzre van szüksége. De az általa megszemélyesített figura vajon kinek kell? Mi az üzenete? Ezért ülök itt magánál, hátha mond erre valamit. Vagy az egésznek nincsen semmiféle oka, egyszerű üzleti fogás? Tudom, hogy ezt szeretitek, akkor kapjátok meg. A nép azé, aki megműveli, és kész.

– Nézze, én leszoktam arról, hogy mögé nézzek a dolgoknak mint afféle igazi humán entellektüel. Ők hiszik azt, hogyha valaki pozícióban van, műsort szerkeszt vagy miniszter, sőt több, akkor mindjárt van is valami rejtett oka annak, hogy hülyeségeket csinál vagy beszél. Feltételezzük, hogy egy igazi mezei buta ember nem tud feljönni olyan magas pozícióba. Fel tud jönni. Nincs rejtett ok. Sem taktika, sem stratégia. Azt kell hinnem, hogy a műsor szerkesztői ezen röhögnek. Ez aző saját humoruk.

– Gondolja, hogy összeülnek és kiszámítják, mi az, ami már túl jó a népnek? Nem. Itt tartanak. A humornak azon az alapfokán, amelyből a serdülés beköszöntével ki szoktak keveredni. Nekik nem sikerült. Egy centire vannak a tortadobálástól.

– A politikának van egy alapvető pszichés ártalma. Az, hogy paranoiddá teszi az embert. Ott is farkast kiált a bokorban, ahol csak Kovács bácsi végzi a szükségét. Tény, hogy mindkét esetben zörögnek az ágak. Nem tudom elképzelni, hogy ez megtervezett stratégia lenne. Attól tartok, hogy egyszerűen a megrendelő ezt rendeli. Mert tetszik neki. Nézi a Mikót, és fogja a hasát. Miközben ennek semmi köze a humorhoz.

– Rossz viccek. Hosszan, unalmasan, rosszul eljátszva. Az hagyján, hogy unatkozom, de bosszankodom is. Akkor arra gondoltam, hogy még semmi sincs veszve, mert ez volt a közszolgálat. Lássuk a kereskedelmet. Jöjjön a Kész átverés.

– Először is azt hiszem, hogy minden előre le van paklizva, és mindenki a kiosztott szerepének megfelelően viselkedik. Ha nem így van, akkor az piszok, gonosz játék. Nem találok benne semmi mulatságosat. Amit meg végképpen nem értek, azok a szereplők. Akik ehhez az egészhez jó képet vágnak. Ahelyett, hogy a francba küldenék el az egész stábot. De gondoltam, nincs veszve még semmi, mert jön a Heti hetes.

– Láttam, amikor indult, hát mérhetetlenül leromlott. Egymást szórakoztatják. Talán a beolvasott hírek sem elég húzósak. Talán a műsor sem vállalja fel a teljes oppozíciót. Anélkül pedig nem születik humor. Végül pedig azt gondolom, az a legnagyobb baj, hogy szeretjükőket. Egy darabig még tartja magát a műsor pusztán abból is, hogy mi jónak akarjukőket látni. Rájuk vetítjük. Ők pedig nem szánják el magukat, hogy egy igazi, maró, szellemes műsort csináljanak. Holott lenne mit kinevetni. Úgy látszik, a tulajdonosok rosszul lövik be az igényt. Azt is megmondom magának, miért. Tamás Gáspár Miklós szerint az, amit európai kultúrának hívtak, azt a kelet-európai, egykori szocialista országokőrizték meg, és nem a nyugatiak. Nem is nagyon volt másőriznivalónk. A tévedés abban áll, hogy egy német vagy amerikai autómárka-kereskedő kultúrája nem nevezhető európai kultúrának.

– Ha ez az egész nem politikai manőver, mert ugye azt mondta, hogy nem kéne belelátni olyat, ami nincs benne, akkor marad a színtiszta nyereségvágy. Náluk ez bejött, egyelőre nálunk is. Ha majd esik a nézettség, módosítanak a stratégián.

– Így van ez, sőt be is jön nekik. Még csak módosítaniuk sem kell. Elvégre ízlésrombolás is van a világon. Nálunk ez igen korán megkezdődik. A közönséget nevelni kell. Aki hosszú időn át nem lát mást, csak elnyújtott villámtréfákat ragasztott fülekkel, az el fogja hinni, hogy ez a humor.

– Látja, pedig az előbb azt mondta, ne sejtsek ott koncepciót, manipulációt, ahol csak ízléstelenség van. Hívhatjuk akárminek, közönségnevelés folyik.

– Mondja, kinek van ennyi esze, hogy ezt így megtervezze?

– Működik ez magától. Miért gondolnák, hogy a müncheni autómárka-kereskedőnek mást kell adni, mint a pestinek? Az a kis különbség pedig idővel elhalványodik. Mikorra a mostani gyerekek belenőnek a folytonosan érkező televíziós kultúrába és színvonalba. Ha megbízhatóan mindig ugyanazt fogják kapni, ugyanazt is fogják várni. Az állandóság nagy mákony.

Tudja, hol van magának igaza. A politikának nem célja egyéniségeket nevelni. Öntörvényű személyiségeket. Az ugyanis normális körülmények között nem paríroz neki. De tudja, ez a pénz… A Mammon Isten fergeteges uralma. Először megdöbbentett, aztán felbosszantott. Majd végiggondoltam, hogy olyan helyzet alakult ki nálunk, amelyben az élet egyetlen biztonságát a pénz nyújtja. Nincs más biztonsági faktorunk. Kulturálisan, tudományosan, művészetileg jelentős emberek elviselhetetlen kompromisszumokat kötnek a pénzért. És tudja, mit? Már nem is veszem rossz néven. Ezért hát be kell fognom a pofámat. Ha Magyarországon valaki hullani kezd, akkor végigzuhan. Nincs kéz, amely megállítsa ezt a zuhanást. Ettől szorongunk, és megnő a kompromisszumkészségünk. Akkor pedig bármit meg lehet csinálni. Látja, nem akartam paranoid lenni, miközben tényleg belesétálok a maga utcájába. És nem tartom kizártnak, hogy ebben több tudatos manipuláció van, mint amennyit szerettem volna feltételezni. Ezek bizony tartós hatású dolgok. Nagyon nehéz egy ízlésbeli vagy morális lecsúszásból visszajönni. És a morálisan lecsúszott ember bármire hajlandó. Tudja, élt a második világháború végén Sopronban egy pasi. Hivatásos feljelentő. Csendőröknek, SS-nek, Gestapónak, válogatás nélkül dolgozott. Aztán amikor közeledtek az oroszok, és mindenki pakolt, akinek vaj volt a fején, ez a pasi csak ült nyugodtan, hosszú lábait elnyújtva, és bagózott. "Maga nem fél, a maga múltjával? – mondták neki. – Mindjárt itt vannak az oroszok!" "Nem baj, csak legyenek – mondta a pasi mélységes mély önismerettel –, szar emberre mindig szükség van." Ennek a kis tanmesének azért volna egy apró tanulsága a mindenkori kormányzat részére. A megpuhított, karakterében lezüllött ember a bajban nem jó szövetséges. Ha nem szalad el, akkor bárhová átpártol. Az is lehet, hogy még találkozni fogunk vele.