Galambok a téren	Pichlerné Nagy Gyöngyi
Pichlerné N. Gyöngyi, Galambok a téren /1999     Belváros, tér, idős hölgy, galambok... - Jó napot kedveském. Magát még nem láttam itt a téren. Ugye nem a törvény embere? - Nem. Dehogy. Erre jártam, leülnék egy kicsit pihenni, de már megyek is tovább. -Akkor jó. Nem akartam ám megbántani, csak nem szeretem, hogy szabályzatokkal korlátoznak. - Előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt, ami gombócként domborult tenyerén, szertartásos mozdulatokkal bontogatni kezdte, és mint egy varázslat, abban a pillanatban, galambok tömkelege ereszkedett a lábaihoz. - Nem szabad őket etetni, de én azért adok nekik. Nézze, ő Annuska, az a párja Pista. Nagy kujon ám, az összes lányt megciceréli, de mégis Annuska az igazi szerelme. Mint a Bandim volt. Azért szeretett az engem, sőt, csak engem. Felkötötte magát, rég volt. Tudja nem jött a gyermekáldás, akármennyire is akartuk. Julis, a ribanc meg beperelte, gyermektartás reményében. Bandi meg szégyenében felkötötte magát, pedig én megbocsátottam volna neki. Legalább ő sarjadzott. Csak a búcsúleveléből tudtam meg a vádat. Nincsen már nekem senkim, csak ezek a szépek. Elsuhannak, visszatérnek. Éhesek. -  A zsebkendőben kenyérmorzsa volt, szétszórta, és gyönyörködött csak úgy szótlanul. Már nem húzódoztam a társaságától, sőt a galambok is elbűvöltek. Az öregasszony kezei olyan szikkadtak voltak, hogy elgondolkoztam mitől olyan vaskosak az erősen, huzalként csontjaira tapadó erek, amit gyűrött, aszalt bőre takart. Mintha a vére is kiapadt volna, és csak megszokásból kövületként dudorodnának, életnektár nélkül. - Tényleg nem lehet etetni őket? - - Nem hát, megtiltották az okosok. Ők akarják meghatározni, miért vagy kiért hasadjon meg a szívem. 1oo.-ot küldtem a beteg gyermek megsegítésére, akit csak külföldön lehetett kezelni, a tévé mondta be, hogy segítsünk. 35o.-ot küldtem a vízkárosultak javára. Nem volt több, küldtem volna még. Maga küldött? - Nem.- Szégyelltem magam vörösre. -Küldtem mindig, mert a szívem szakad meg, amikor bemondják. Képzelheti azt az anyát, akinek beteg a gyereke, vagy a gyermeket, akinek tehetetlen az anyja, a pénz miatt mérettetik meg az élet. Pokol, ez itt az! – Nekem nem voltak könnyeim, csak bámultam bambán, a kezeit amint elvörösödő szemébe törölt.  - Most meg azt akarják, hogy ne hasadjon meg a szívem, a madarakért, nem lehet. De nekem ezek maradtak. Látja? Előkerült Erika is. Mi lenne velük nélkülem, vagy velem nélkülük? Ott cinkoskodtam egy döglődő öregasszonnyal, akinek ezt az ötperces monológját is alig bírtam elviselni, mert úgy az elevenembe hatolt a siralmának súlya. Ő persze másnap is ki fog jönni, csak már társául hozza a félelmét is. Nem lehet etetni őket...mit kezdenék nélkülük...nincs már senkim csak ezek a szépek... Vigyáznunk kellene az idős emberekre, ezekre a kincsekre, a szagukkal és az emlékeikkel együtt félteni őket. Nagyon veszélyes dolog, döntéseket hozni, de ha már a kényszerűség döntést követel, akkor csak óvatosan…

/halkód itt./
Tovább…