Bevezető

Könyvem, rendkívül kényes történéseket tartalmaz. Kizárólag felnőtteknek írok.Hangsúlyozom, nem ítéleteikért, és megértésükért teszem. Csupán azért, mert kevesen beszélnek ilyen témákról, hiszen tabu, vagy szégyenletes konzervatívabb körökben főleg. Szerintem pedig fontos mindenről beszélni. Szívesen kiteszem magam az Önök ítéletének is akár, persze annak reményében, hogy történetem segítségül szolgálhat, akár egy embernek is.

Legyen példám figyelmeztetés minden szülőnek, pedagógusoknak és társadalmunknak, egyaránt. 

Liliom

 Számomra érthetetlen volt az anyám bizalmatlansága, amikor a gyermeki kíváncsiság érintett engem is, teljesen természetes mivoltában, a szexet illetően. Mint ha a popsim nélkül lettem volna tökéletes, ezt éreztem. A punci szót felnőtt koromban mondtam ki először bűntudat nélkül, pontosítok, 27 évesen. Akkor is többnyire csak azért, mert a leánygyermekeim nem nőhettek fel csonkán, az én butaságom miatt, megismételve anyám hibáit. A gyermekeim büszkék nemi hovatartozásukra. Először nagyon nehéz volt, hiszen ahhoz hogy hiteles természetességgel válaszoljak bizalmas kérdéseikre, előbb magamat kellett meggyőznöm mindennek a természetességéről. Évekbe került a gyógyulás, és rengeteg segítségre volt szükségem. Képzeljék el, hogy amikor először a nemi szervemhez nyúlt a nevelőapám, nem tudtam szavakkal elmondani az anyámnak. Kiverte belőlem addigra a védekezés képességét pusztán azzal, hogy megvert, például amikor ovis koromban megmutattam magam egy ifjú érdeklődőnek, és még az is sokkol, hogy ezt a tevékenységét a legalább annyira buta óvónő is végig asszisztálta. Ugyanis az óvónő rendőrt hívott hozzám, illetve a bűncselekmény tisztázásához. Az most már tiszta hogy az óvónő férje volt a rendőr, de akkor ennek nem volt jelentősége. Számukra ez jó leckéztetés volt. Ki állítottak a csoport elé és ott égettek. A szigor kedvéért a rendőrautóba is beültettek. Anyukámnak elmesélték az esetet, és ahelyett, hogy megvédett volna, és a megszégyenítésért felelőségre vonta volna az óvónőt, inkább a földig vert. Úgy tudott verni, hogy közben végig láttam az arcát, és rajta azt a - halálig verni tudlak- elszántságot. Az elszántsága volt a legszörnyűbb. Most már tudom, hogy akkor, rajtam reagálta le a főnöke igazságtalanságait, és a nincstelenség folytonos tényének cipelését, és még az Isten tudja miféle terhek festettek az arcára olyan halálos elszántságot. Nekem akkor csak az volt világos, bűnt követtem el, és most megdöglök ettől a fenyegető szempártól. Megvert nem sokkal később azért is amikor az unokaöcsém azt hazudta, hogy megnéztem a kuksiját. Nem volt igaz, a vádról is csak az után a szűnni nem akaró verés után értesültem. Lehet, hogy megnéztem volna, nem tudom, de ez rágalom volt. Némán vert, és sokáig egy fadarabbal. Volt még egy-két ilyen eset, de nem ez a lényeg, hanem, amit közben érezni tudtam 3-4 évesen is már. Az oviban a bugyi lehúzásnál nem éreztem semmit. A kisfiú megkért hogy húzzam le a bugyimat, és ezt gondolkodás nélkül meg is tettem. Egy kicsit kezdtem fázni ettől, mert pedzegettem, hogy meztelen vagyok egy másik ember előtt, és ez merőben eltért addig meg szokottaktól. Fázni kezdtem, nem fizikailag, és ehhez az érzéshez lassan társult valami fura izgalom is. Nem gondolom hogy szexuális izgalom, azt érzem, hogy egy három éveshez illő, újdonság, és egy csupaszság érzete volt. Vagy ez mégis szexis?  Szerintem teljesen normális gyermeki kíváncsiság. A leleplezéskor iszonyú szégyenérzet lett rajtam úrrá, leguggoltam kínomban, és úgy éreztem, szétnyílik alattam a föld, és szétéget mindenemet a bűn tüze. Amikor anyám ütött azt éreztem, hogy bármit megtehet velem. Most már tudom hogy ez a kiszolgáltatottság érzése. Erről szólt a gyermekkorom. Soha nem felejtem el. Ez volt az első ismerkedésem a nemek kérdésében, és akkor, szinte biztos voltam benne, hogy az utolsó is. De nem volt olyan szerencsém. Anyukám többnyire egyedül nevelt, amikor éppen velem foglalkozott. Így volt ez kilenc éves koromig, mikor is megismerkedett a nevelő apámmal. Éppen a Balatonnál éltünk, egy nyaralóban, albérlőként. Siófokra jártam iskolába, így naponta három kilométeres utat voltam kénytelen vállalni, és pluszként vissza is. Ha elértem a buszt, akkor kényelmes utam volt. Tény hogy időnként elaludtam. Anyukám már félhatkor elment dolgozni, így egyedül maradtam az ébredés és a reggeli feladatok megoldására. Akkor ez olyan természetes volt, hiszen anyukámnak dolgozni kellett, engem pedig várt a suli, és mindent elkövettem azért, hogy ennek eleget tegyek. Ma visszagondolva már hiányzik ezekből a reggelekből az ébresztő puszi, a mosakodás, és fogmosás kötelezése, a kikészített ruha, egy pohár kakaó, és egy búcsú puszi, mit tudom én, ez mind nem számít, a figyelme hiányzott. Nos, ezekbe a reggelekbe kezdett rendszereződni, az egyre gyakrabban feltűnő, anyám  éjjelei utáni maradék, a pasija. Láttam már az oldalán más férfit is de ennyire közvetlenül nem érintett egyik jelenléte sem. Ez az ismeretlen viszont elkezdett keményen fegyelmezni, már az első napon. Ezt a kb. 20 kg-os pofonjaival kezdte. A szituk egyikét ízelítőként elmesélem. Álmomból arra ébredtem, hogy éles fájdalom mart a vállamba.  Azt sem tudtam, hol vagyok, rémültségemben. Tisztulni kezdett minden, de addigra álltam az ágy mellett. A pasi hatalmas keze még mindig szorított, a hónom aljától a vállamig éreztem a fájdalmas fogását. Ilyen fogással, egy kézzel ragadott ki az ágyból és az álmomból. Azt üvöltötte a képembe, hogy nem pakoltam be a táskámat másnapra. Tökéletesen beterítette az arcomat a torkából rám áradó pára. Láttam is a nyúlós nyálat a szájában, ami még közvetlenebbül is érintett. Undorodtam és olyan félelem hatalmasodott el bennem, amitől még most is leizzadok. Sokáig kellett ott állnom, és hallgatni, hogy szar sem lesz belőlem, és rendetlen vagyok, és ez kurva gyorsan megváltozik. Már akkor is lenyomott egy-két pofont. Szóval ilyen fenemód neveltetésben részesített attól a pillanattól. Az ígéretét betartva keményen figyelt rám. Anyám pedig hagyta, még rá is tett egy-két lapáttal, pedig egészen addig nem volt kérdés az iskola. Kellett járnom suliba, mert azt mondta, de soha nem kérdezte, készen van-e a leckém. Az én dolgom volt. Elkészítettem a leckét, és a tanszeremet bepakoltam reggelente. Ez nem is volt kérdés egészen addig az éjjelig. A legfontosabb azonban hogy ettől az éjszakától kezdve állandósult életemben a feszültség. 220 ezerrel. Anyukám szokás szerint munkába indult félhatkor, és egyedül hagyott a pasijával. Igen gyorsan rám talált, szépen lehúzta a pizsamámat és játékosan elkezdődött szexuális neveltetésem is. Ezek részletezésébe nem megyek bele, marad továbbra is az én poklom, de szívesen beszélek az akkori érzéseimről. Kilenc éves voltam, és ennek megfelelően nem léteztek még szavaim a történtek megfogalmazásához, azt viszont teljesen tisztán tudtam, hogy nagy bajba kerültem. A dolgot nehezítette, hogy egy felnőtt teszi velem, és ez véresen komoly. Nem sok dologba kapaszkodhattam, anyám vakon és süketen, én kellő fenyítéssel elnémítva, tűrtem. A legnagyobb teher az volt, amikor a testem időnként reagálni kezdett.  Igen, ez tette olyan súlyossá a történetet. Nem voltam a cinkosa, azonban a testem időnként reagálni kezdett. Ezt az érzést ki kellett oltanom magamból. Egyszerűen nem szabad érezni semmit.

-Mára azért már feloldódhatna bennem ez a tiltás teljesen, mert mint egy átok, időnként még mindig hatni tud. ?

Testem időnkénti reakcióit, kizárt volt felvállalnom az anyám előtt, segítségkérés esetén. Egyszer megpróbáltam, kifigyeltem egy nyugodt hangulatát, egy rám figyelni tudó állapotát, és bele kezdtem.

Nem emlékszem hogy pontosan hogy fogalmaztam. Utaltam rá hogy az idegen, reggelente megfogdos. Nagyon kikaptam, mert nem hitt nekem. Nem hitt nekem! - Erre nagyon jól emlékszem.-

Akkor meg attól kezdtem el félni, hogy számon kéri a pasit mégis, és akkor egyértelmű volt, hogy végem. De nem. Másnap újra kezdte, büntetlenül szabadon járhatott rám. A titkolás súlyát is a vállamra lökte.

-Ha anyád megtudná, belehalna.-

Ezt nap, mint nap elmondta. Senkim nem volt, csak az anyám.

A rokonaim számításba sem jöhettek, a távolság úgy fizikailag, mint lelkileg hatalmasnak tűnt köztünk. A nagymamámról biztosan tudtam, hogy szeret. Lehet, hogy el kellett volna szökni valahová.

A mama egyébként meghalt addigra mikor már szökésen járt az eszem. A szavakat egyéb módon is módszeresen belém fojtotta a pasi. Iszonyúan el tudott verni. Az egyébként 120 kg-os idegen nagy bozontos hajával fölém hajolt, vigyázva arra, hogy mindig fölfele kelljen néznem - ha lehajtottam a fejem, azért verés járt - és bele üvöltött a képembe. A szemei úgy kidülledtek az indulattól, mintha szét akartak volna robbanni, egyenesen az arcomba. Mindig így sokkolt, és amikor úgy éreztem, hogy azonnal szétpattan bennem egy húr, akkor ütött. Nagyon féltem a veréstől. A hatalmas keze beterítette az egész arcomat, és a fülemet is. Ha elestem az ütéstől, akkor kiszámíthatatlanná vált, hogy hová súlyt le rám újból.

Szinte minden estére talált valami okot hogy porig alázhasson és kikapjak, reggelente pedig, felnőtteset játszott velem.

A szex állati fontos lehetett neki, mert anyám ügyében is eljárt derekasan, ezt onnan tudom, hogy mindent elkövettek a mielőbbi elalvásom érdekében. Le kellett feküdnöm az ágyamba a fal felé fordulva, nyakig betakarózva. A pasi leült az ágyam végébe a lábamhoz, és ha megmozdultam, akkor rávágott a bokámra. Anyu tudta hogy pici koromtól csak forgolódva bírtam elaludni.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy a hátamon feküdtem, és a fejemet jobbra-balra ringattam. Másképpen képtelen voltam elaludni. Még felnőttként is előfordul, hogy csak így tudom álomba ringatni magam. De akkor egyáltalán nem ment másképpen. Anyu jól tudta, mégis hagyta szó nélkül ezeket az estéket. A takaró mintha ólomból lett volna rajtam. Befülledve az idegességtől aszalódtam mozdulatlanul, a gondolataim közben sósavként mardosták az agyamat lüktető időtlenségig. Nem ismertem még a ?kiszolgáltatottság" szót, csak az érzését vésték belém kitörölhetetlenül. Persze bőven voltak bennem cím nélküli oldalak. Tíz éves koromban, pontosan a születésnapomon költöztünk Budára. Egy kis szobás albérlet volt ez is, de mindenképpen változást jelentett. A némaságom persze akkor sem oldódhatott. Új iskola, új társak. Ez a változás gyakori volt. Maradt azonban az esti altató és a szex, és a bűntudat, és a kilátástalanság, a verések, és a pontos hazaérkezésem időpontjának a betartására is nagyon ügyelt az ?apu".

Anyám azt mondta, hogy most már ő az apukám. Így kellett szólítanom: apu. Nem barátkozhattam senkivel. Napközi végétől számított fél órán belül otthon kellett lennem. Megtorlást nyert, egy perc késés is. Volt azért jó irányú változás is. El kezdtem pótanyákat keresni. A Kovács Kati hangja mindig megnyugtatott. Kicsi koromtól kedveltem Őt, de ezekben az években rajongássá fokozódott bennem az iránta való érzés. Nem volt olyan száma, amit kívülről ne fújtam volna. Egyszerűen megnyugtatott. Képzelődtem arról, hogy ő az anyám, és hogy nekem énekel. Ki tudott ragadni a pokolból egy-két órára. Kurválkodni kezdtem a magnó hallgatásának lehetőségéjért. Megérezte mostohám, hogy fontos nekem a zene, pontosabban a Kovács Kati számok hallgatása és felajánlotta segítő készségét. A céljának eléréséhez nem volt szüksége szépszavakra, de finomított a dolgon, és én éltem a lehetőséggel. Akkor még szűz voltam. Három évig orális szex ment, a szüzességemet 12 éves koromban vette el úgy, hogy rohadt durván belém nyúlt.

Rossz érzés volt.

Amikor az, az undorító takony ki jött belőle, akkor már nyugodt lehettem, vége volt, de azon a napon nem hagyott békén, le kellett feküdnöm szétvetett lábakkal, és elkezdett durván nyúlkálni bennem. Amikor véreztem, akkor hagyta abba. Így vesztettem el a szüzességemet. Akkor azt mondta, hogy ma nem aludhatok el, mert meg kell néznem, hogy mit tesz anyámmal, mert az úgy jobb. Első este az alvás mellett döntöttem, a következő este már nem mertem elaludni. Tudtam jól, miket fogok látni, mert már elkezdett aznap pornó újságokat mutogatni, és bőszen mondogatta a kefélés értelmét és a pózok előnyeit. Azt mondta, hogy ez az élvezetek csúcsa, és hogy nekem is éreznem kell. Azt már nem! Bőven elég volt az a mennyiségű érzés, amit addig kicsikart belőlem, elviselhetetlen bűntudatot okozott, pedig nem tehettem róla. Ha élvezet, akkor az Isten le nem mossa rólam a cinkosságot. Az akkori elmém szintjén csupán abban voltam biztos, hogy nem fenyegethetem a pasit semmivel. A fenyegetés, akkori logikám szerint, kiszámíthatatlan lépésekre kényszeríthette volna a nevelőapámat. Kicsi voltam és gyönge. Egyértelműen nem szoríthattam sarokba fenyegetéssel, lekaszabol, aztán szevasz,  vagy mit tudtam én, a fantáziám szörnyű lehetőségek képeit alkotta elém, bele sem lehetett gondolni a reakciójába. Tudtam, hogy más megoldást kell keresnem. Nagyon gyorsan kellett döntenem, mielőtt még a szeretőjévé tesz, de fogalmam sem volt arról, hogy kell védekeznem. Máson sem gondolkoztam addig, csak hogy: segítség!

Olyan érdekes volt, mert tisztában voltam azzal, hogy nehéz gyerekkorom van, azonban természetesnek éreztem. Akár mennyire is furcsa, de a világ legtermészetesebb dolga volt hogy az anyám elárult, és hogy a kiút nincs sehol, és hogy nem tudok megbirkózni ezzel az egésszel. Már az esti pofonok is természetesek voltak. Az értékrendek még egy gyerekben is folyamatosan változnak. Észrevétlenül kilábaltam a tegnapból, és az adott évből, és a múlt feldolgozása a feladat. Ha már kívül voltam valamin, akkor az, másképpen festett. Az már szörnyűségesebb volt.

Vagy egyszerűen csak már nem volt mit veszítenem. Ki kellett lépnem ebből. Akkor este végig nézette velem, hogy anyámmal mit tesz. Másnap, elmondtam az iskolatársam anyjának, hogy a nevelőapám erőszakoskodik velem. Ez is érdekes volt, nem képződtek itt sem szavaim. Nem éreztem a határokat. Mit kell ahhoz mondanom, hogy érezze már valaki, hogy nagy bajban vagyok. Ezért erőszakot mondtam. Még mindig jobb volt, mint lerészletezni, az nem ment volna. A nő okosan viselkedett. Nem kérdezősködött sokat, egyenesen a helyi Gyámügyre irányított. Pontosan elmondta hogy hová, és a nap mely szakába menjek. Elmondta hogy, nevelőotthont is ismer, és az, jó megoldás. Nyugodtan oda költözhetek, ha akarok.

Azt az estét kellett kibírnom teljesen szótlanul még, bár a feszültségtől lüktetett az agyam. Nagy napra készültem, és semmit nem vehettek észre rajtam. Másnap elindultam iskolába és megléptem a suliból. 12 éves voltam akkor.

A gyámügyön már az ajtóban kis híján összecsuklottam, hiszen nagy volt a tét. Ha valamit elrontok, és kiderül a nevelőapám elárulása, akkor megöl feltételezésem szerint. Nem lehettem kéznél.

Ez véresen komoly volt.

Kérdés, válasz!

Nem voltam felkészülve semmire, három évig nem beszéltem senkinek, és most azzal a céllal mentem oda, hogy valahogy tudatom. Ki nyögtem az első embernek, hogy nemi erőszak miatt keresek valakit. Ez a szó beváltnak tűnt, erre figyeltek, és elkezdtek faggatni. Ez nagyon meglepett, hiszen kimondtam már másodszor is ezt a szót, de kértek, a dolog részletezésére. Azt nem lehetett!

Először is egy nagy teremben voltam, semmi bizalomgerjesztő arc, de ebből vagy húsz. Tehát nem!

Ki erőszakolt meg kislány?

És hol?

És mért?

És mi volt a lába között?

És mekkora?

És fájt?

Ezekre a kérdésekre nem lehetett válaszolni.

Addig még soha nem mondtam ki olyan szavakat, hogy fasz, farok, dákó, vagy pöcs. Amit esetleg kimondhattam volna az a kuki szó, de ez nem jöhetett számításba, nevetséges lett volna. Tehát nem.

Arról kérdezve, hogy közben mit éreztem, hogy fájt-e, ez megint elmondhatatlannak tűnt.

Az a Titkos érzés, ami elkerülhetetlen bekövetkezett időnként, azt élvezetnek hívják. Ezt a szót huszonéves koromig nem mondtam ki soha. Az akaratom ellenére történt minden, még az élvezet is. Hogy magyarázhattam volna el?

Hogy válaszolhattam volna? Nem ismertem a megfelelő szavakat arra, ami történt. Csak kérdezgettek, hol az egyik, hol a másik. Azt sem tudtam kire figyeljek. Akkor az egyik nő gépelni kezdett.

Azt már nem. Tudhattam volna, hogy kár volt idejönnöm.

Mindenki kíváncsian állt körülöttem és férfiak is.

Éppen ezért azt mondtam, hogy olyan állapotban voltam, hogy nem emlékszem semmire. És innentől kezdve ezt ismételgettem.

Nem is tudtak belőlem többet kihúzni.

Könyörögtem, hogy ne küldjenek haza, minden eszközt bedobtam ennek érdekében. Kértem a nevelőotthonos elhelyezést.

Egyszerűen el kellett érnem, hogy ne küldjenek haza.

Az egyik ember azt mondta, hogy mért ne mehetnék haza, anyukám biztos vár.  Akkor elkezdtem anyukámat támadni, hiszen ezt kellett tennem. Nem értettek meg, Lepergett az agyamban, hogy valaki hazakísér, ott elbeszélgetnek a szüleimmel, és a nevelőapám bosszúja ott helyben, utolér. Ő tényleg pontosan 120 kg volt.

Abban egészen biztos voltam, hogy egy kísérő sem védhetne meg.

Sajna, az is egyértelmű volt számomra, hogy anyámtól sem számíthattam dicséretre, mert, éppen szíve legkedvesebbjét árultam el. Soha nem is bocsátotta meg.  Sajnálom, hogy elkezdtem az anyámat bántani, de egyszerűen nem volt más választásom, mindenáron haza akartak vinni és azt nem lehetett.  Tényleg annyira bánt.

Miket is mondtam? Jézusom!

Hogy velem mosat, és hogy nem ad ennem és mit tudom én.

Sajnálom.

Voltak ezeknek alapjai. De nem tartoztak másra.

Az anyámat szerettem.

Egyszerűen csak nem ismertük egymást.

Az tény hogy egyre több házi munkát bízott rám, és ezeket nem tudtam megszeretni, mert folyton az apu zoknijait kellett mosnom. Vagy a taknyos zsebkendőit.

- Gyöngyi figyelj! A tenyeredre fekteted a zsebkendőt, és addig simogatod a másik kezeddel, amíg már nem csúszik. Félre teszed, és folytatod a többivel, ameddig el nem fogy. A koszos vizet ki öntöd, és tisztát hozol, akkor már szappannal mosod át mindet.

Öblítések, és kész. -

Soha életemben nem magyarázott el hasonló precizitással semmit.

Nem is beszélgetett velem. Próbálom felidézni, de semmi.

Pedig nem volt üres a kapcsolatunk, nagyon szerettem őt. Most is.

Az a probléma, hogy semmit nem beszélt meg velem soha.

Tabuk, vagy a gyermekség lekicsinylése miatt történhetett így, pedig attól hogy szavaim nem voltak, attól még tökéletesen éreztem, értettem a helyzeteket.

Ha van túlvilág az első dolgom lesz halálom után megejteni azt a nagy beszélgetést. Talán van mentsége, csak nem mondhatta, talán még

erre is van mentsége, talán szeretett, talán magához ölelne, talán nem

voltam útjában, talán biztos, hogy akart engem, talán tényleg nem tudta, hogy mit művel velem a szerelme. Erről nehéz lesz meggyőzni. Talán nem is kell meggyőznie, csak szóljon hozzám!

Aki teheti az feltétlenül beszéljen meg mindent azzal akivel kell, most és itt. Minden más lehetőség bizonytalan. Hiszem, hogy mindent ki kell mondani.

Oly annyira nem esett szó köztünk, hogy anyukám nagy hasának látványából következtettem ki hogy kistestvérem lesz. Amikor kérdeztem, akkor mondta, hogy: aha.

Az esküvőjükről sem tudtam.

Egyszer csak gyűrűt láttam az ujjukon.

Amikor kérdeztem, hogy össze házasodtatok-e, akkor mondta, hogy: Ja. A havi vérzésem első megjelenése sem okozott kis ijedtséget.

Amikor megkérdeztem 12 évesen hogy mi az oldalán, a hónaljánál az a dudor, akkor mondta, hogy valami daganat.

Ha nem kérdezem, talán soha nem tudom meg mikor kezdődött a betegsége. Rákos volt.

Amikor 17 éves lettem, akkor tudtam meg, hogy nem is a személyimben jegyzett úr az apám. A fényképek közt felfedeztem egy oltáskönyvet, a sajátomat, de más névre állították ki. Az én eredeti nevemre volt kiállítva, később derült ki.

Emlékszem jól, a vér is kiszállt belőlem.

Ha valamiben biztos lehettem, az, hogy létezem, és hogy Nagy Gyöngyi vagyok. Megdöbbenésemre már ez sem volt többé stabil tény.

Kérdésemre elzárkózott, időre volt szüksége.

Addig gyötörtem kőkeményen a kilétemre hivatkozva, hogy elmondta.

N. Z. apai név, az csak egy fantom név, hogy ne az anyai vezetéknevet viseljem, mert a lányanyáknak nagyon nehéz volt ám a hatvanas években. A helyi hatóságoknál humánus volt egy ügyintéző, mert a fantom nevet segítségével, hivatalossá tették számomra, anyukám érdekében.

Végre elárulta hogy ki volt a vérszerinti apám. Az édesapám.

Igaza volt anyámnak, jobb lett volna nem megtudni.

Megkerestem, és baromi nagy csalódásnak bizonyult.

Ez a téma is kitöltene egy külön könyvet, de jobb egy szót se szólni róla, és nem is teszem.

Természetesen nem oly szentimentális kérdések miatt, hogy mért nem te neveltél fel apám? Mért nem kerestél meg soha?

Nem, dehogy!

Felnőttségemben ártott nekem. Kőkemény tények ezek is az életemben.

Ezért hagyom, hagy öregedjen, és haljon meg feloldozásom nélkül.

Most és mindörökké. Ámen.

A többit Istenre bízom, mentse fel ő, ha apám mégis érdemes rá.

Úgy tűnik anyám azonos típusokat szeretett.

Na igen!

Még a nevelő apám előtt történt közvetlenül, ugyan abban a nyaralós albérletben.

Az akkori  pasija, annyira szerelmes volt bele, hogy amikor anyám szakítani akart, akkor a következő váratlan érkezésnél előhúzott egy pisztolyt. Célzott anyámra, aki tőlem kb. egy méterre állt, és rá is lőtt.

Komolyan mondom, először ott lassult le az életemben annyira egy másodperc, hogy közben akár el is mehettem volna vásárolni.

Felismertem a tényt hogy csak ez az egy anyám van, és az talán ebben a pillanatban elveszíthető. A hatalmas durranás belerobbant az agyamba, mintha lökéshulláma lett volna, és az indokolná a megingásomat. Kevéssel múltam nyolc éves, és senkim nem volt az anyámon kívül. Még vele is éreztem a folytonos bizonytalanságot, mi lett volna velem, ha nem vaktölténnyel lő a pasi.

Sok időbe került, mire ez kiderült.

Anyám felsikoltott, és olyan rémült volt hogy azt hittem össze esik.

A csávó meg mint aki jól végezte dolgát, távozott.

Sokáig álltunk ott némán, aztán felsírtam.

Nem volt olyan pasija aki ne ártott volna nekem.

Egyszer, amikor a mamámnál laktunk, anyukám egy kopasz figurával járt. Azt is apuzni kellett.

Átlagos külsejű, számomra rendkívül ellenszenves pacák volt. Mindig olyan érdekesen nyikorgott a cipője. Heves, szinte folyton robbanni tudó indulatok borították el az agyát, és számomra jelentéktelen kis hülyeségből is ügyet tudott csinálni. Akkor öt éves voltam.

Felkuporodtam az ágyamra, és még az édes semmit tevéssel foglalatoskodtam. Anyám, és az akkor még újdonsült párja, a tőlem kb. 5 méterre eső ágyban feküdtek. A pasi egyszer csak kérdezett tőlem valamit, és erre nem megfelelő válasszal szolgálhattam, mert iszonyú dühre gerjedt, és kirobbant az ágyból, mindenével azt jelezve, hogy most kapsz te kis dög, ha oda érek.

Az odaérkezéssel volt a probléma.

Én csak azt láttam, hogy csúszni kezd kifelé az ágyból, először a kezeit tette a földre, aztán a takaró elengedte a testét, és ő lehuppant a földre. Normális lett volna, ha siklott volna utána a lába is, de döbbenten láttam, hogy neki nincs olyanja. A térdétől lefele egy kis csonk hajlongott rémisztőn, mindkét lába helyett. A földre huppanva, fekvőtámasz pózzal, elkezdett dühödten felém haladni, egyre közelebb kínlódta magát hozzám, és olyan düh áradt belőle, hogy még az arca is bele vörösödött. Mint kígyó előtt az áldozat, csak ültem, megkövülve, ő meg csúszott felém visszavonhatatlanul, egyre közelebb, és közelebb. Dermesztően nagyra nőtt, ahogy kapaszkodni kezdett az ágyamba és fel...

Segítség!

Filmszakadás...

Nem tudom mi történt ezután, ennyi maradt meg, de ez iszonyú látványként vonult emlékeimbe.

Titkolni akarták előttem, hogy a pasi némileg csonka, a vonat elintézte a lábait. Volt neki valami szerkezet, olyan mint egy csizma, de azt a nadrágszár takarta. Olyan furán nyikorgott a cipője.

Amikor anyukám bemutatta annyit mondott.

- Nézd Gyöngyikém! Van neki Trabantja.-

Jobban jártam volna, ha előbb azt tudom meg, hogy milye nincs.

Fogalmam nincs, hogy pontosan meddig voltak együtt, az tudom, hogy elköltöztünk hozzá, és hogy utáltam a hideget nála, és hogy apu volt ő is. Szerencsére vége lett.

Voltak még pasik az anyám életében jócskán, de tudtam hogy a legutolsó szerelem volt számára a csúcs. Azt hiszem, erre mondják, hogy halálosan szeretni.

Tiszta és egyértelmű volt számomra ott a Gyámügyön, hogy mit követek el az anyám ellen, ezzel a segítségkéréssel.

Dehogy akartam én haza menni és a csalódottságát érezni.

A történtekről beszélgetni vele, az pedig egyenesen elképzelhetetlennek éreztem.

Milyen érdekes.

Vádolom az anyámat azzal, hogy semmit nem beszélt meg velem, és közben én is ezt tettem. Nem lehetett megbeszélni.

Jól éreztem, utólag már tudom, nem lett volna partner akkor. A voksát máshová tette le.

   "Csak hánykódom hát ágyamon 

                    és belereszketek,

                    hogy kikkel is zabáltatom 

                    a szívverésemet! ?

                                               Pilinszky János /                               Senkiföldjén

         A nevelőotthonok lakójaként.

A Nevelőotthon lehetőségét azért voltam fogékony elfogadni, mert anyám titkai között, lelepleződött egy érdekes történés.

Keresztanyukám véletlenül elárulta, hogy az egyik fotó, ami kettőnket ábrázol, az egy Nevelőotthonban készült. A másik nagynéném elmondta, úgyszintén elszólásos alapon, hogy anyám milyen bánatos volt azért, hogy nem az volt az első kimondott szavam, hogy anyu. Az első szó az életemben az Ila volt.

Ila egy dunaújvárosi Nevelő otthon alkalmazottjaként rendezhette a popsim alatt a pelenkát.

Az Isten áldja meg érte!

Keresztanyám elmondta, hogy az Ila engem annyira szeretett, hogy megsiratott, amikor elvittek az intézetből. Én meg úgy érzem, hogy ajándékképpen az a legkevesebb, hogy az ő nevét mondhattam ki elsőként. Legyen ez csak az övé, ha szíve szerint szüksége van erre, még akkor is, ha ez mindössze egyetlen percét töltötte is ki örömként. Nyolc hónapos koromtól éltem ott, kb. 2 éves koromig.

Akkorra a nagymamám már gyámságot akart rám vállalni, csak ne legyen az unokája lelenc. A nagymamám nagyon jó ember volt.

Az ő harca eredményéül anyám elhozott, és ismét a mamához költöztünk. 12 évesen talán egy újabb Ilára várva, nem volt idegen a nevelő otthon lehetősége.  A Gyámügyről egyenesen a Fővárosi Központi Nevelőotthonba vittek, ami egy gyűjtő funkciót töltött be, talán még az óta is. Onnan helyezték el gondozásba a gyerekeket. Két-három hetet töltöttem el ott Nagy Éva néven. A Kovács Kati húgát Évának hívják, így Kovács Kati nem csak a képzelt anyám volt, hanem a képzelt nővérem is. A környezetem elfogadta, és két-három hétig Nagy Évaként léteztem. Az elhelyezésünkre várva, pszichológiai vizsgálatokat végeztek, mindannyinkkal.  

Ez érdekes volt. Feltétlenül válaszokat várt tőlem az orvos, ami nem tetszett, kérdése hogy ez a kép mit ábrázol ez megint nem volt kimondható.

Ez egy férfi nemi szerve. Ezt láttam a képen.