Szökések

Az intézetből először egy, még Siófokról ismert osztálytársamhoz szöktem el. Nevetségesen sikerült az akció. Mint aki költözni készül, összeszedtem a Kovács Katis fotógyűjteményemet, és egy lemezét, semmi egyebem nem létezett. Így keltem útra, gyalogosan, egészen 3 falun túl. Igazán kedvesen fogadtak, némi megdöbbenés után étellel kínáltak és jó szóval. A lányka apukája leült hozzám, és felnőttek módjára, egyenlőszintű beszélgető partnereként kezelve kérdezett, hogy szeretném a továbbiakat. Semmi használható tervem nem volt, így azt javasolta, hogy addig, amíg nincs elképzelésem, célszerű lenne vissza térnem az otthonba. Egész nap velük maradtam, aztán az apa este, kerékpáron vitt vissza az intézetbe.

Tisztességes ember!

A nevelő elmondta, hogy jelentette az Úr a biztonságomat, és hogy kezeskedik a visszaszállításomról. Egy hónap kimenő, zsebpénz és tévénézés lehetőségének megvonásába került a kiruccanásom. Nem választhattam ruhát az amúgy is egyforma készletből sokáig. Ezek egyébként is fennálltak, hiszen ha valaki egyest kapott magatartásból, akkor erről szolt a megvonás. Számomra gyakran osztott a nevelőm egyest az otthonban, így meg sem éreztem a büntetést.

Másodszor anyámhoz szöktem el. Egyszerűen kisétáltam az intézet kapuján, hosszú séta után vonatra szálltam, és haza mentem. Jegy nélkül utaztam, és kiborított a csalás gondolata. Az anyámtól mindig azt láttam, hogy becsülettel jegyet váltott mindenre, ez nem is lehetett kérdés. Pest baromi messze volt ám. Folyton a budiba zárkóztam, ha veszély fenyegetett, de rendben Pestre érkeztem. A BKV járművein legalább ilyen kínos körülményeket teremtettem, azonban vigyáztak rám az égiek, feltehetőleg, mert látnom kellett azt, ami anyunál fogadott. Otthon volt, és éppen egy hatalmas papírdobozt töltögetett mindenféle jóval. Rúd téliszalámi, kilós kávé, kakaópor, több karton cigaretta, csokoládé, konzervek, teafű, cukor, egyéb rágcsálnivalók hevertek az asztalon.

Zavartan nézett rám anyám.

- Hát te? Hogy kerülsz ide?

- Megszöktem. Nem jó ott.

- Ja, Gyöngyikém, aki nem gondolkozik, az időnként rosszul jár. -

Igyekeztem lazának tűnni ideges hangulatom ellenére, ráadásul iszonyú éhség gyötört.

- Ehetek anyu?- Néztem az asztalon heverő finomságokra.

- Azt a börtönbe postázom holnap, még ma be kell csomagolnom, nem is nagyon érek rá. Csinálok neked egy rántottát, aztán kikísérlek az állomásra.

- Maradhatnék inkább veled anyu?

- Te akartál oda menni, akkor viseld. Egyél, és megyünk.

- Még ma?

- Igen. - Neki látott a rántotta elkészítésének, így a tekintetét nem sikerült elcsípni.

- Anyu, nekem nem szoktál csomagot küldeni.

- Te mindent megkapsz ott. Azért a börtön másabb, mint egy nevelőotthon.

Nem gondolod? Egyébként is tudod jól, hogy nincsen pénzem, az intézet is sok fizetnivalót von maga után, örülök ha ezeket eltudom postázni. Szegény, húsz kilót fogyott. -

- Fizetned kell utánam az intézetnek? -

- Mit gondoltál? -

Izzott a képem a csalódottságtól, a kezeimből és lábaimból elszökött az erő. Hirtelen olyan idegennek éreztem magam, és élősködőnek és betolakodónak, címnélküli leleplezőnek és kifosztottnak. Tiszta sor volt, hogy már nem reménykedhetem a szeretetében, és a kedvesét félti. Talán nem is gondol rám, talán örökre ki akar törölni az életéből, mint egy szerencsétlen félreértést.

Az a felismerés, hogy nem válik el, az nagyon fájt.

Meg mertem volna esküdni, hogy ha az én gyerekemmel történne ilyesmi, akkor a minimum, hogy elválnék a pasitól, ha éppen nincs kés a kezemben. Ezt nem lehet elfogadni! Persze hogy nem vártam hogy horrort rendezzen, de azt soha nem gondoltam volna, hogy téliszalámival kényezteti. Úgy habzsoltam be a rántottát, mintha a szeretete lett volna, amit a tojással együtt magamba eszek, de semmi ízt nem éreztem. Nagyon éhes voltam.

Elindultunk, és természetesen becsületesen jegyet váltott nekem pontosan a Somogy megyei falucskáig. Gyűlöltem érte!

Elviselhetetlenül hosszúnak érződött az intézetig visszavezető utazás.

Közben a gondolataim vicsorgó szörnyként idézték múltamat, és a létezésemet. Botrányokkal kikövezett úton érkeztem a jelenembe, melyben kérdéseim ragadós lápként fogták vissza haladásomat. Hová tartozom, kinek kellek én?

Már a megszületésem is botrányba torkollt. Sokszor elgondolkozom azon, hogy a hatvanas években mennyire volt fájdalommentes az abortusz. Lehet hogy a beavatkozás előtt említést nyert a fájdalom foka, velejáróként? Kellett hogy motiválja anyámat a szülésre, valami komoly ok, hiszen csak baleset voltam. Anyám titkolta szülei előtt

?áldott" állapotát, ami érthető, az akkori erkölcsi normák miatt. Minimum egy férj kellett jogosítványul, a gyermekvállaláshoz, olyanja pedig anyunak nem volt. Már akkor, a testéből belém szökő vér is titokként rejtett. Milyen szerencse, hogy a magzat egy élősködő, és beleegyezést nem kérve veszi magához a mikro, és makro elemeket. Mi lett volna, ha anyu már ott elzárhatta volna az életnektár csapjait, amikor dilemmái mélypontja dominál tudatában éppen? Talán magzati fejlődésemben is táplálékként spriccelt át testembe, anyám bizonytalanság ízű vére. Most akarom, most nem akarom ízű vére.

A nagyapám tombolt, mikor kitudódott az anyám hasában, alattomosan megbúvó szégyenfolt. Nagyapámnak érthetően megkérgesedett a szíve, keménnyé tette a háború, és a felelősségtudata, hiszen tizenöt gyermeke megszületését asszisztálta végig, és ebből kettőt temetett el. Nagymamám, karján vitte a haldokló gyermekét a kilométerekkel távolabbi kórházba, de mire oda ért vele, addigra meghalt a gyermek. József volt az ő neve. A kórházban nem tudták meggyőzni a mamát arról, hogy ott hagyja a halott gyermekét, mert nem lehetett. Ő anya volt! Tudom, hogy ölni tudott volna a gyerekeiért. A karjában vitte haza a halottat, a ravatalánál virrasztott a család, majd tisztességgel eltemették. Anyám, nyolcadik gyermekükként látta meg a napvilágot.

A nagyszüleim egybekelése is nehéz lehetett, mert az akkori ideális házasságok azonos vallásokból köttettek. A papa református, a mama görög katolikus családból cseperedett, így kemény akadályokon voltak kénytelenek áttörni, hogy frigyük érvényesüljön. Házasságuk gyümölcsei váltogatva kapták vallásukat.

Anyám görög katolikus lett, és én is. Semmi jelentőséget nem fordítok ennek, én szabad vagyok, saját hitemmel.  Szóval értem én a papám keménységét.

Anyám házasságkötés céljából hirdetést adott fel, és a születésem után, kórházból távozva egy férfivel találkozott. A mama is a kórháznál várt minket, és kérte anyámat a megfontoltabb viselkedésre, mondván, hogy nem kell elkapkodni, és inkább térjen velem haza, a szülői házhoz. A nagyapám nem nézett rám, hathónapos koromig, mert komolyan szégyellte a létezésemet. Magduska nagynéném mesélte, hogy egyszer hozzám készült a szobába, mikor is érdekes látvány fogadta. Nagyapám a magasba emelt, és azt mondta.

- De gyönyörű vagy, az anyád kurva hétszentségét. -

Hát így titokban szeretett az öreg.

Anyám azonban költözködni akart velem, és ha rájött a mehetnék, akkor semmi nem szabhatott neki gátat.

Dunaújvárosban élt, anyu legidősebb leánytestvére, és hozzájuk mentünk, ott intézetbe adott. Onnan vissza a mamámhoz, egy-két hónapra, aztán ismét Dunaújvárosban kötöttünk ki. Akkor egy idős asszonynál helyezett el, Kovács néninél. Őt nagyon szerettem, emlékszem a lakásra, a kedvességére, és hogy reggelente gombformájúra préselt, erősillatú kávéból készített nekem tejeskávét. Tökéletesen emlékszem rá, amit anyukám folyton kétségbe vont, hiszen szerinte akkor még olyan pici voltam. Márpedig emlékszem a szobák elrendezésére is, és hogy a Kovács néni szülei szobájába esténként hivatalos voltam. Ott náluk, halovány sárgafények alkottak sötét árnyékokat, minden tárgy tövétől, és vastag, öregségszag ült az ágyukon. Kedveltek engem. Minden este köszöntenem illett őket. Volt egy kifogyhatatlan cukros dobozkájuk, abból kínáltak egyet rendszeresen. Imádtam az esti mosdatást, ahogy Kovács néni csutakolta tenyerében elvesző, dundi kezeimet. Hófehér trikóban, és bugyiban aludtam, hófehér lepedőn, és jó illatú párnán. Lelkiismeretesen látott el engem. Nagyon jó szívvel gondolok rá. Anyám elvitt onnan, mert egy férfihez költöztünk. Akkor történt, hogy anyám odaállt az ágyamhoz, és bohóckodott velem, ami bosszanthatott, mert erre megharaptam az ujját. A vére ömleni kezdett, és patakzott a padlóra, és a ruhájára is.

- Nézd meg, mit tettél?  Szétharaptad a kezem. -

Az arcomhoz emelte a vérző ujját, amiből kifordult a hús.

Fölsírtam, mert olyan fájdalmas volt, amit tettem. Nem akartam megharapni. Annyira elkezdtem sírni, hogy nem tudtam levegőt venni. Az nagyon rossz érzés volt. Egyszerűen elfogyott a levegőm és nem jött új lélegzet. Anyám felkapott, és megrázott.

- Vegyél már levegőt! - De nem tudtam, hogy hogyan kell. Végre valahogy sikerült, és az ijedtségtől még jobban sírnom kellett, közben anyám kezéből még mindig folyt a vér, látványa fokozta a szűnni nem tudó, görcsös sírásomat. Visszafordíthatatlan volt a tettem. Pár nap múltán, mosolyogva mesélte a barátjának, hogy megsérült a keze munkaközben, az ujjbegyét feltépte a gép.

- A kis csacsi azt hitte, hogy ő okozta a vérzést a kezemen, pedig csak beleakadt a sebembe a foga. -

Tényleg nagyon aranyos móka lehetett, jót vidultak a kis csacsin.

Hagyott engem abban a hitben, hogy én tettem vele azt az iszonyatos sebet. Akkor még nem, most már ismerem az ideillő szót: kegyetlen!

Volt egy kis piros dzsekim, nagyon szerettem, abban indultam útra anyuval az ismeretlen, és hatalmasnak tűnő város forgalmas utcáján. Talán hétvége lehetett, mert ritkán fordult elő, hogy sétálni vitt. Hatalmas, fényben úszó kirakatokat nézegettünk, és óriási oszlopokat kerülgetve, egyiktől a másikig haladva. Egyszer felnézvén a kirakatok gyönyörűségéből, rájöttem, hogy egyedül maradtam. Hömpölyögtek mögöttem az emberek, de anyu sehol nem volt.

Lebénultan álltam a sodrásban, és csak néztem a hatalmas embereket, akik közönnyel lebbentek el mellettem, meg sem tudtam mozdulni sokáig. A szívem riadtan kalimpált. Aztán összeszedtem minden erőmet, és elindultam az úttest felé. Körülnéztem, de anyu nem volt sehol. Arra gondoltam, hogy otthagyott véletlenül, és talán tudja valaki, hogy merre van az anyukám. Nem mertem senkinek sem szólni, mert mindenkitől idegenkedtem, és honnan is tudhatnák, hogy kihez tartozom. Egyedül voltam, ismeretlen világban. Az addig bűvöletbe ejtő látványosságok kezdtek eltorzulni, rémisztő lett minden. Feszülten nézegettem körbe. Egy bácsi szólított meg, nem emlékszem hogy mit mondott, csak az számított, hogy akkor elő bújt anyukám az egyik oszlop mögül. Szólt a bácsinak, hogy minden rendben van, csak bújócskáztunk. Akkor zokogtam fel fulladozva, panaszos haraggal. Nagyon féltem.

Anyám csak nevetett, hogy jó kis tréfa volt.

- Hagyd már abba, csak nem gondolod, hogy itt hagynálak igaziból? -

Hogy is gondolhattam ilyesmit, hogy az utcán hagy?

Nem, hanem visszalökött Kovács nénihez, miután a szerelmi románca végéhez ért. Anyám megint eltűnt, én meg a szeretett Kovács néninél voltam ismét. Az jó volt. Változást csak abban éreztem, hogy este a fürdetésnél felfedeztem egy nagy csokor, hófehér virágot. Annyira szép volt. Azt mondta, hogy az a virág a papáé, és a mamáé, mert elköltöztek időközben, az angyalokhoz.

- Nincsenek itthon? -

- Nincsenek. -

- És akkor ma nem kapok cukrot? -

-Rám bízták, hogy el ne felejtsem oda adni neked az esti cukrot, mától tőlem kapod.

Jó lesz? -

- Igen. -

Nagyon szerettem ezt a nénit. Egyszer bejelentette, hogy kitaláltak egy csodadobozt, amiből mozgóképek jönnek, és a szomszéd néninek van is ilyen tévé nevezetű doboza, és megnézhetjük a ki mit tud című műsort. Akkor láttam először a Kovács Katit, és nagyon tetszett nekem.

- Ki ez a hülye? -

- Hol hallottál ilyet, és mit jelent az, hogy hülye?

- Nem tudom. -

- Ez csúnya szó, nem szabad ilyet mondani. Megjegyezted?

- Igen. - Nagyon elszégyelltem magam, a szomszéd néni is rám figyelt.

- Ki ez a néni? -

- Ő a Kovács Kati. -

- Ő a Kovács Kati? Nagyon szépen énekel. - Igen, ezt is megjegyeztem, máig őrzöm.

Nemsokára a Zorro sorozatot kezdték vetíteni, és minden alkalommal mehettem én is. A tévézés nagyon szórakoztatott, az is, hogy igazi szertartással készültünk a szívélyes vendéglátónkhoz. Egyszer váratlanul betoppant az anyu, összekapkodta a holmimat, és kiragadott. Soha többet nem láthattam Kovács nénit.

Anyukám nővéréhez költöztünk, onnan jártam oviba is.

Egyszer csak ismét mennünk kellett, vissza az én szeretett nagymamámhoz.

Retkes vonatállomások, véget nem érő várakozások jellemezték az ilyen útjainkat. A mamámat nagyon szerettem. Rengeteg gyerekes kérdés fogant meg az agyamban, otthonának kiskertjében játszadozva. Este kiültem a lépcsőre, és onnan kémleltem a csillagokat. Szinte összeroppantott a végtelenség fogalma, amit azon a lépcsőn fedeztem fel, a csillagok távoliságába látva. Döbbenetes felfedezés volt ez számomra. Hirtelen tudatossá lett a magamhoz való viszonyítás képessége, hiszen tőlem jóval hatalmasabb dolgok és apróbb lények is voltak. Nekik meg mi vagyunk ilyen ijesztően nagyok és távoliak?

Hogy lettünk, és miből, és a körülöttem forgolódó kutyusnak milyen kérdései lehetnek? Mert vannak, nem? Egyértelműen elkerülte az ajtófélfát, ez azt bizonyította, hogy van esze, akkor kérdései is vannak? Rossz lehet neki, hogy senki nem érti. Lehet hogy csak éhes? És milyen távoliak a csillagok?

Egyértelmű volt, hogy a kaszálón hagyott szénarakások olyan hatalmasok, hogy fészket építettünk bele, és a tetejére mászva beleszédültem a magasságba. Tény, hogy a saját testmagasságomat is csak ülve merem kimondani, mert még a magasság szó hallatán is elszédülök, olyan tériszonyom van, de ezek a szénarakások tényleg magasak voltak, mégis, a kaszáló széléről nézve, alig látszottak. A csillagok tőlem pokolian messze tündököltek, mekkorák lennének közelről? A mama elmondta, hogy vannak csillagképek is, és megmutatta a Göncölszekeret. Egyszerűen lenyűgözött a hold mosolygó arca is. Mennyit gondolkoztam gyerekes naivitással azon, hogy vajon mi tartja ott fönt, mert hogy, olyan magabiztosan vigyorog le rám. Ha a holdon állnék, a föld mosolyogna le rám? Fönt, vagy lent vagyok a földön? A napot, és a csillagokat milyen katlan fűti ilyen fényesre? Csak ott állnak egyhelyben. Dög unalmas lehet.

Legizgalmasabb kérdés az volt, hogy én tudtam, hogy vagyok.

Éppen én. Ez egyszerűen gyönyörűségként hatott rám. Vajon Zsuzsi néni, aki akkor halt meg, és ravatalához rángatott az unokája búcsúzóul, döbbent rémültséggel néztem a viaszos arcot, ő vajon tudja, hogy már nincs többé?

Egyszer én sem leszek már többé? Az elképzelhetetlen volt. Egyébként is visszataszítónak éreztem, hogy bezárják egy szűk fadobozba, és elássák.

Jézus! A hideg éjszakába, egyedül bezárva a föld alá. Nem normálisak ezek a felnőttek. Egyben biztos voltam, hogy én nem akarok elmúlni. -Mókás visszaemlékezni az akkori gondolataimra.-

A mama vigyázott rám, az éjjeli sötétség akkor már nagyon megkínzott, és a halottaktól is féltem. Anyu soha nem volt mellettem, így a mama nyugtatgatott.

- Aludj kislyányom! -

- Nagyon félek mama. -

- Mitől? -

- A halottaktól, hogy éjjel kimásznak a koporsóból, és eljönnek a sötétben. -

- A halottak nem bántanak, az élőktől kell csak félni. -

- Anyu sincs itt soha. -

- Egyszer csak megállapodik, addig meg itt maradsz, jó? Mondjak érted egy imát? -

- Azt hogy kell? -

- Az Istenke is vigyáz rád, és szoktunk felé imádkozni, hogy ne legyünk egyedül. Ha egyedül maradsz, akkor ő figyel majd rád. Most mondok egy imát érted Istenkének, és akkor mindig veled lesz. -

- Kicsoda az Isten? -

- Ő a minden. -

Kellett is hittanra járnom.  A templomot nem, de az orgona illatú udvarát nagyon kedveltem.

Egy nagydarab, kövérarcú bácsi volt a pap, és mindig elálmosodtam, olyan lassan beszélt monoton hangján. A mama mondta, hogy a lassú ember szájában megalszik a tej. Igaza lehetett, mert a pap lassú volt, és gyakran elméláztam az ajkai közt ragadósan nyúló fehéres nyál látványán, mely összepréselődött, aztán szétnyúlt ismét szájszéleinek rendszeres érintkezésénél. Szinte mindig így alakult. Nem is értettem mért nem törli meg.

Biztos tényleg megaludt a tej a szájában, mert mire kinyögte hová vitték éppen Jézus urunkat, addigra mi is bealudtunk. Baromi unalmas volt. A mama nagyon szépen beszélt Jézusról, és megfogtak a példabeszédek. Igazságosnak éreztem, és csordultig telt magasztos hangulatával a szívem, de gyanússá vált, hogy anyukámra nem hatott mindebből semmi, és bárhogy imádkoztunk is a mamával, akkor is ritkán láttam anyámat.

Nem értettem, hogy miért hagy ott folyton valahol. Aztán jöttek a Jézus háta mögé eső albérletek, Akár hol is kutakodtam, nem volt otthon melege, és be kellett lassan látnom, hogy anyám sem.

Mért csodálkoztam azon, hogy most sem kellettem neki.

Téliszalámi az asztalon.

Soha nem vett nekem téliszalámit, mert azt mondta, hogy luxus, és nincs pénze. A börtönbe szánta. Gyűlöltem érte.

Nagyon késő volt mire az intézetbe értem. Büntetés kiszabása, a kihallgatás után. A nevelő behívatott, és minden lépésemről elszámoltatott.  Az anyám írt pár sort a magyarázatul.

- Látod, hogy szeret az anyukád? Milyen szépet ír rólad, hogy ez csak egy botlás volt részedről. Nagyon szeret téged.

- Én meg gyűlölöm! - Vágtam oda dacosan. - Nem válik el.

- Mért kellene elválnia, hogy merészeled számon kérni az anyádat?

Kígyót melengetett a keblein, jól bevásárolt veled, és még elvárnád tőle, hogy váljon el?  Egyedüllétre ítélnéd egy kisgyerekkel?

Miután ekkora segítséget kaptam a szökésemből szerzett élmények feldolgozására, és az önbecsülésem is újra értékelődött, így ez a nevelőm, soha többé nem húzott ki belőlem egy szót sem. Ha valamit erkölcstelennek éreztem, az éppen az volt, hogy anyám ezek után nem vált el. Ettől jobban nem is tagadhatott volna meg, ámbár lényemtől függetlenül is így gondoltam, személytelenül, képletszerűen felállítva a történteket. A végeredménnyel teljesen egyedül maradva szenvedtem, lázadó igazságérzetemmel egy terembe zárva. Kínjaimat erősítette, hogy dilemmák gyötörtek. Talán én érzem rosszul, és az anyám jól döntött? Valóban kígyót melengetett keblein? Ez a ?kabát" elviselhetetlen volt, ha magamra veszem az egyet jelent a megsemmisülésemmel. A gondolataim súlya folyamatosan terhelt, mint ahogy a feszültségem is. Teljesen világossá vált, hogy megnyílnom nem lehet, mert azonnal a mérgező külvilág nehezedett fölém elviselhetetlenül. Éppen elégnek bizonyult megélni a mindennapokat, és az ünnepnapokat.

Ünnepnap!

Micsoda nevetséges megfogalmazása lett ez kínzásomnak.

Karácsony, Húsvét, és nem is beszélve a szocializmus vívmányaiból fakadó, áldásos ünnepekről. Viccesen túlozva megjegyezném, hogy Leninről több dalt ismertem, mint Kovács Katitól, pedig az nem kis mutatvány. Sorba állítottak minket, szűk ünneplőkbe öltöztetve, és hazafi versek garmadát zúdíttatták ránk, társaim elcsukló hangjaikat használva. Vörösben úszó tornatermünk jót mulathatott. Mindenki arcán megfigyelhető volt a gyötrelmet, főként a tanárokén.

Egy ilyen ünnepen legalább két gyermek elájult jelezvén, hogy, nincs ez így jól, persze felmosásuk után folytatódott a vigyázzállásos móka. Azt mondták kevés a teremben a levegő, ezért eshet meg néhány gyengébb gyermekkel az ájulás.

A szabadlevegőn megrendezett ünnepeken hallgattak, miközben felkaparták társaim alvólelkű testét. A hátamon futkosott a hideg ezektől az ünnepektől, és az időmúlásáért könyörögtem, de makacsul egyhelyben állt velem.

A karácsonyt is nehezen viseltem. Mit érdekelt engem Jézus születése, amikor gyermekek kiégett tekintetét láttam a fenyőfára meredni, biztosan tudva, hogy ez a szánalmas este feltehetőleg a legszebb napjuk az évben, miközben elsikkasztva léteztek, lopva időnként a jó szót. Az év legszebb ünnepén sajnálatos magányunkkal birkóztunk.

Minden bizonnyal nekik is természetesnek tűnhetett néma küszködésük. A szenvedés alattomos, apránként fosztja ki az embert, hozzászoktatva áldozatát lassan, hogy ne haljon bele.

Csak, mikor már erőre kap valaki sok év után, akkor ordít bele fájdalmasan, az éjjel csöndjébe, rémálomként a múlt.

A szerencsésebbeket elvitte a vonat valahová, valakihez karácsonykor.

Nincs ismeretem, mellékesen, ha lenne mégis, akkor jó helyen van itt, bennem.

Egyébként nem sűrűn beszéltek róla, talán én nem akartam hallani.

De nem Fortuna istennő kegyeltjeiként tündököltek ritkán elnyert utazási lehetőségeikkel. Esetlegesen új bizonyságot, megerősítést szerezhettek kidobottságukról, rokonaiktól? Fogalmam nincs, csak találgatok, amire a legkevésbé sincs jogom, magam szigoránál fogva. Nem is szándékozom boncolgatni más ember érzéseit nagyképűen, csak csendben, megjegyzem amennyiben rám is hatni tudott.

Márpedig érzékeltem a némaságukat visszatérésük idején. Jókora karácsonyi ajándékot kaphattak megemésztésre.

Nem volt ott senki sem nyertes, ezért is gyötrődöm napok óta, hogy említést tegyek-e, az intézeten belül uralkodó ököljogról?

Úgy érzem, az ott történtek azon részleteit tárom csak fel, amik a felnőttek közreműködésével, jóváhagyásával történhettek meg, mert a társaim épp oly szerencsétlen sors elviselői voltak, akár csak én, és elhihetik, léteztek bőven.

Dehogy akarom én terhelni őket szemrehányásokkal, vagy felelőségre vonással.

A gyermekek megkeresik lehetőségeik határát, nagyon is pontosan betartva, időnként alaposan megfeszegetve, de lehetőleg nem átlépve a határvonalat.

A felnőttek által adott jelzések alakítják ezeket a határokat, szerencsés vagy kevésbé szerencsés esetben. Ebből is látszik mennyire fontos megfelelni a nevelői munkakörre. Egyszerűen csak éltük azt, amire lehetőséget kaptunk. Nem hibáztatom a szereplőket, 14 év alatt semmiképp sem.  Gyerekek voltunk.

Ebben a felállásban szívesen mesélek keveset, arról a társamról, aki rendesen megkeserítette napjaimat.

Nem sokkal az én érkezésem után jött közénk, és teljesen felborította az addigi légkört. Berobbant a társaságba, ez a legjobb meghatározás. Az akkori zenei ízlés jegyeivel, lezseren és hatalmas önbizalom látszatával érkezett a lány. Zseniális, minden tanulnivalót befogadó agyával azonnal ki tűnt közülünk, úgy a matematika terén, mint az orosz nyelv irányában. A nevelő hamar maga mellé ültette, és ezzel lehetőségeket kapott, döntési jogokat. Nem voltunk akkor még ellenségesek egymáshoz, sőt együtt szöktünk meg, világlátás céljából. Két hétig voltunk távol. Több szökést nem követtem el. A lány zsarnokoskodásának kialakulása viszonylag hosszú folyamatú lépcsőfokokból állt, ebben a nevelőm rajongása segítette őt, és hogy jogokat, felhatalmazásokat kapott.

Egyszer ellopta valaki a nevelő kulcsait.

- Aki megtalálja a kulcsaimat, az jutalmat kap. - Ordította a nevelő.

Remek, hiszen olyanban még nem részesültem, és kb. három perc múlva letettem a kulcsot az asztalára.

Nagyon egyszerű volt, hiszen a szobáink szóba sem jöhettek. Az ágy, szekrény névjegyként szolgált volna, számításba sem jöhetett, egyéb dugi hely nem volt. Az épület azon szárnyában, ahol mi laktunk, ott csak a mosdók voltak, ahol legfeljebb csak a radiátor hátulja jöhetett számításba, és a vécék. Teljesen egyértelmű volt, hogy ott található a kulcs kis szerencsével, hiszen az épületen kívül is lehetett. Ez azért nem tűnt logikusnak, mert ha szökéshez kellett valakinek a kulcs, akkor egyértelmű, hogy éjjel kívánt útra kelni. Így azonban hogy juthatott volna ki a zárt ajtókon a kulcsért, este már mindent zártak. A vécé tűnt logikus rejtekhelynek.

Négy vécé sorakozott, az első túl egyszerűnek tűnt, az utolsóval is így voltam.  Maradt a középső kettő. Bementem az egyikbe, és csak néztem, nem kutakodtam. Arra gondoltam, hogy fölfele érdemes keresgélnem, fölálltam a vécé peremére, és benyúltam, a víztartályba. Ott volt a kulcs. Egyáltalán nem biztos, hogy a logikám egyezett az eldugni szándékozóéval, egybevághatott a szerencsével is. Nem tudom. Azonnal megindultam a nevelőhöz, és letettem az asztalára a nylonba tekert tárgyat. Ő egy ideig állt szótlanul aztán az eminens társamra nézett.

- Hát ez furcsa! -

Az eminens bőszen bólogatott.

- Te vetted el! Förmedt rám a nevelő. -

Az agyam közben kezdett józanodni a diadalittasságból.

Itt meglepő per születik ellenem.

- Nem! -

- Ne hazudj nekem te tolvaj! Honnan tudtad volna egyébként, hogy hol a kulcs, és mit akartál vele? Megszökni, mi? Zárt intézet lesz ebből!

- Én is oda tettem volna, de nem loptam el a kulcsot, csak megtaláltam, mert jutalmat tetszett ígérni.

- Mit akarsz te? Jutalmat? - Akkor már az egész osztály bámult rám kérdőn.

-Nekem nem kell kulcs a szökéshez, én mindig láttam, hogy az ajtók nyitva vannak. Nyitott kapukon szöktem el háromszor is, világos nappal. Nem én loptam el. -

A nevelő állati dühös lett, üvöltözött még, de végül is megúsztam egyessel.  Be kellett bizonyítanom, hogy nem én voltam, mert három szökés után már tényleg zárt intézetbe vitték a gyerekeket. Dehogy akartam én megszökni. Időközben az eminens társam sikeresen maga alá gyűrte az osztály valamennyi tagját.

Az volt az érzésem akkor, hogy mindenki behódolt neki.

Magam részéről ebből nem kértem, így megoldásul komolyabb búvóhelyekre kényszerültem. A nevelőotthon üvegkupolájához lépcső vezetett, és fölérkezvén felfedeztem a padlást. Isteni rejtekhelynek bizonyult, igaz, kissé félelmetes volt a nagysága miatt, és az elhagyatottság vastag porréteggel hintette be, mégis igyekeztem megbarátkozni új otthonommal. Gyönyörűséggel töltött el, hogy halomnyi régi újság hevert az egyik sarokban, és nekiláthattam zavartalanul Kovács Kati képeket keresgélni.  Fantasztikus érzés volt. Minden szabadidőt ott töltöttem vigyázva, hogy ne leplezzenek le.

Élt ott egy nagyon kedves társam, imádott ő is rajzolni, kizárólag állatokról készített képeket. Rendkívül tehetségesnek éreztem. Gyűjtött is fotókat a kedvenceiről, így beavattam a titokba. Várta, hogy odaérkezzünk a képlelő oázishoz, azonnal neki esett a válogatásnak. Remekül elvoltunk. Egyszer azonban nyílt az ajtó, és csordogáltak befele a társaink eminenssel az élükön. Körbevettek és a lánykát elparancsolták mellőlem, mondván, hogy vele nincs bajuk. Maradtam az egyre szűkülő kör közepén, és halálra rémültem. Kérdeztem hogy mi a baj, mire az eminens rám parancsolt, hogy azonnal adjam elő a kulcsot. Fogalmam sem volt hogy milyen kulcsot keresett rajtam. A nevelő kulcsát ismét ellopták, és csakis én lehettem a tettes, elképzelésük szerint. Azt mondta.

- Addig innen élve ki nem mész, amíg elő nem adod. -

Hogy komolyan vegyem a dolgot, kivált a körből és meg indult felém, lassú, idegölő hatékonysággal ismételve, hogy élve innen ki nem mész addig...

Hasonlított a szeme a nevelőapáméra, és ez szörnyen megrémisztett.

Próbálnám elmondani mennyire féltem, de nincsenek rá szavaim.

Azt tudom, hogy az érzéseimre testem bő verejtékkel reagált, a lábaim kocsonyaként remegtek. Kezdett előttem elsötétülni a világ, fekete foltok tűntek fel, és zsibbadtak a kezeim. Mellkasomból a tüdőm és szívem, kiszakadni készült a nagy zilálástól. Robbanásig feszültek a halántékomon végig kúszó erek, miközben a fülemben hallottam a suhogó lüktetésüket.

Ennyire féltem.

Erre emlékszem, és hogy hátráltam.

A 28-30 fő alkotta kör képlékeny sejtfalként, egyben levakarhatatlanul követte mozdulataimat.

Nyílt az ajtó, és a konyhás néni jelent meg.

Az állatképeket gyűjtő lánykától tudtam meg később, hogy riasztotta a konyhásnőt, és bocsi, de ő már képtelen volt vissza jönni, mert kiderült volna az árulás. Ő is nagyon megijedt.

- Ti mit műveltek itt? - Kérdezte a konyhás.

- Ebbe ne tessék bele szólni, a nevelőnk megbízott, hogy derítsük ki, hol van az elveszett kulcsa, különben büntetést kapunk. Most derítjük ki.

- Ja, akkor jó. - Az eminens válaszát elfogadván, távozott.

Egyszerűen döbbenetesnek éreztem, mert ott hagyott, az ellenségesem pedig ismét átszellemült arccal közelített. Hátráltam tovább, és elakadtam valamibe.  Kutattam kezemmel, hogy érezzem, mi akadályoz, miközben farkasszemet néztem a lánnyal, és rájöttem, hogy egy farakás gátol a hátrálásban. El is martam egy védekezésre alkalmas másfél méternyi élesre hasított rudat, és figyelmeztettem, hogy még egy lépés és átdöföm rajta.

Ezt olyan halálosan komolyan gondoltam, hogy elszántsággá nőtt bennem.

A fények már alig jutottak el a szemembe, szikrázó szélű sötét foltokat láttam, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy használni fogom a fa rudat.

A lány hátrébb lépett, és oda szólt a többieknek, hogy induljanak, még felém köpött, aztán kiment. Összecsuklottam, és ott maradtam a lassan szűnő zilálásommal a porban. Nem tudom meddig. A gondolataim vádoltak, hiszen a sorban állt az igazi bűnös is, és hagyta, végignézte a kínlódásomat. Nem haragudtam másra, ők is féltek. Este azért még oda szólt nekem az eminens, hogy ennek még folytatása lesz. Másnap a nevelő megbízásával, füzetet ragadott a lány, és vallomásokat gyűjtött rólam. Mindenért belém kötött, és soha nem járt egyedül. Komolyan nagyon szenvedtem az egésztől. A tanárok dicsőítették, hiszen biztos volt számára egy szakközépiskola. Nyolcadik osztályban azonban történt valami. Tanulószoba végén kikérezkedtem, és felültem az egyik radiátorra várakozón. Osztálytársaim a tanulószoba végeztével elindultak az otthonba, és én is menni készültem velük, amikor megjelent előttem fenyegető szemekkel az eminens.

- Itt vagy végre, te rohadt kurva? Most beszélgetni fogunk!

<SPAN style="FONT-SIZE: 12pt; FONT-FAMILY: Arial; mso-bidi-font-size: 10.0pt; mso-ansi-langua