Persze ezt a képet 12 éves koromban láttam, nem esküdnék meg az azonosságra.

Válasz megtagadva. Illetve hadováltam, hogy ez egy ág. Mindketten tudtuk, hogy számomra mást ábrázol a kép. Neki rugaszkodtam, hogy mondom, de az olyan mocskos volt, amit láttam, a nő meg olyan tisztának tűnt attól, hogy neki bezzeg nem kell kimondani. Könnyebb lett volna, ha segít. Képeket mutogatott emberekről, és választani kellett, hogy ki szimpatikus, meghatározva a képek mennyiségét. Jeleztem, hogy mind gusztustalan, és nem szeretnék egyet sem, de nem volt lehetséges a feladat alóli kibúvó. Arra gondoltam, hogy akinek világos a szeme azokat jelöltetem. A Kovács Katinak világos volt a szeme, így a dolog eldöntötté vált. Idegesített az egész. Az feltétlenül bosszantott, hogy nem avatott be, a lényegbe. Mit fog meghatározni, a rólam gyűjtött információ?

Tényleg valósnak értékelik-e az eredményt, ha igen, akkor komolytalan.

Kinek van erre szüksége?

Mért nem kérdez meg személyesen, akit érdekel belőlem valami? Úgy sem biztos a válasz, ha nem lehet a kérdésre felelni. Ilyen csacsiságok jártak a buksimban.

Szimpatikus is volt a nő, egyben idegesített is.

Az tiszta volt, hogy többet nem látom, és akkor meg minek faggat?

Rajzolnom kellett, az tetszett, meg is dicsért.

Az ajtóban álltam már, búcsúzva tőle, és akkor még rám kérdezett.

- Rossz volt? - A nevelő apámról volt szó.

- Igen! -

Azt a terhemet nem tehettem akkor még le, hogy volt benne jó is.

A pszichológussal létrejött találkozás elég ügyetlenül történt, szerintem részéről is.

Az emlék nem befolyásolja mai tiszteletemet a pszichológia iránt.

Bennem kezdtek kialakulni a pózolások, az álarcok mögé való elrejtőzések. Fabrikálnom kellett magamból valami mást, aki voltam. Valami elfogadhatót. Tök egyedül rájöttem, hogy amiket eddig természetesnek éltem meg, nagyon is nehéz éveknek minősültek, de ezzel nem tudtam mit kezdeni.

Sajnálni kezdtem magam, és alkudozni. Alkudozni mindenkivel.

Hagyjanak engem. Furán hatott az is, hogy szinte leltári átvétellel jutottam ruhákhoz, és hogy a szigor milyen gépies.

Rácsok voltak az intézet ablakain, és ez sejtetett velem valami visszavonhatatlanság érzetet. Nincs kifelé vezető út.

Közös zuhany, és sok ágy egy szobában.

Folytonos felügyelet nagyon súlyos, én elég önálló voltam, imádtam elzárkózni.

Nem lehetett, mindig láttak, és hallottak.

Maradt az udvari hinta, amiről le sem lehetett rángatni. Az édes ringás viszonylag jól mozgásban tartott napjaimban, az egyébként iszapos ragacsban, és még külön is lehettem.

Az ebédlő tiszta volt és rendezett, mint az iskolákban.

Életem addigi szakaszában nem volt nagy jelentősége az időnek, legfeljebb a hazaérkezésem szempontjából, de itt sokkoló sorrendiség uralkodott. Ez új volt. Közben vívódtam anyám miatt. Hogy tudta meg, és kitől? Mekkora volt a robbanás? Nagyon gyűlölhet, hiszen már több mint egy hetet töltöttem az intézetben és még nem keresett. Lassan gyanakvóvá váltam, már nem is fog keresni. A második héten azonban szólítottak, hogy anyukám kint vár az udvaron. Kilométereknek tűnt a felé vezető 50 méternyi út. Annyira féltem. A gondolataim elkószált áramvonalakként cikáztak az agyamban, útjukon számtalan sebet ejtve. A lábaim is roskadozni kezdtek. Annyira szerettem volna nem is létezni. Felidéződött bennem a mostohám rengetegszer kimondott mondata. " Anyád belehalna, ha megtudná."

Éppen anyagyilkosságon mesterkedtem, hogy lehet így a szemébe nézni? Át kellett volna ölelnem, és soha el nem ereszteni, hogy el ne veszítsem többé. Bele csimpaszkodni, és elnémulni. Nem megtörténté tenni az egészet. Amikor anyámhoz érkeztem, már a megsemmisülésnél tartottam szinte. Olyan szomorú volt az arca, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem.

Várakozás után szólt hozzám.

- Miket mondtál rólam Gyöngyikém?

Nem mondhatod hogy, cselédként tartottalak.

Azt hittem elsüllyedek a szégyentől, amikor sorolták a panaszaidat rólam.

És most már ne hívd apádat apunak, csak a keresztnevén szólíthatod. Őt elvitték börtönbe. ? Végig csordult az arcán a könny.

-Mit tettél velem?-

- Nem akartam, nem tudtam, hogy börtönbe viszik. -

- Mit gondoltál? Feljelentetted! -

Én nem tudtam hogy ilyen a feljelentés, csak azt akartam, hogy vége legyen.

- Becsaptatok mind a ketten.

- Nem anyu! Soha nem csapnálak be, és nagyon vártalak. -

- Nem tudtam hogy itt vagy, csak azt, hogy eltűntél. Azt hittem hogy a Dunába fojtottad magad. Kerestettünk is a rendőrséggel. Az anyák napi fotódat jelentettük meg, de te nem voltál sehol. A Gyámügy elfelejtette jelenteni a rendőrségnek az elhelyezésedet.

- Nagy csönd ült néha közénk várakozón, aztán megint jöttek a gyilkos szavak.

- Ki kezdtél vele, igaz?

Ez döbbenetes kérdése volt. Eszembe nem jutott hogy ilyen megfordulhat az agyában.

- Nem! - A nem szónál nincs konkrétabb tiltakozás. Hogy lehet ezt fokozni? Nem!

Álltam ott nyomorultul, a hallottak megbénítottak.

És van ilyen lehetőség is hogy Duna?

Anyuban ez a variáció merült föl elsőként?

Elgondolkodtató.

A" becsaptatok" - többes számban - "kikezdtél vele" kijelentése elviselhetetlen volt. Én nem akartam ilyen vádat a nyakamba, egy hurok nem fojtogatott volna annyira, mint ez a vád. Esetleg az történt, mint máskor, hogy rajtam reagálta le a fájdalmát mint oly sokszor, csak itt szavakkal tette? Egyszerűen nem hallotta a tiltakozásomat, pedig: Nem!

Ennyi volt a megbeszélésünk, ami meglehetősen ütős élménnyé izmosodott. Jó lett volna, ha akkor magával visz, de még búcsú pusziról sem lehetett szó. Nem! Akkor még semmi esetre sem mehettem vele, nem tudom miért.

Annyira hiányzik nekem. Lehet hogy sokat hibázott, lehet, hogy a nevelő apámat jobban szerette mint engem, de én szerettem. Szinte nem is beszéltünk. Illetve még 17 éves koromban történt egy hasonló nagy beszélgetésünk, és kész. Ennek ellenére kijelentem, hogy különleges volt. Nagyon nehéz életében, sehol nem találta a helyét. Folyton úton jártunk, költözött velem, mint egy nyughatatlan madár a napfényért. Tudom hogy oka volt mindenre, amit tett, és pokoli magányosan lépegetett. Ezért sincs bennem harag a kapcsolataiért. Egyébként sem lehetne okom megítélni, csak azt kifogásolom, hogy hatott rám minden párválasztása.  Nem ismertük egymást. Csak sejtelmem volt róla hogy hatalmas tartalma van. Annyira jó lett volna kapni belőle. Talán megértettem volna. Olyan elesett, magányos, és védtelen volt. Láttam ám rajta.

1,46 cm magassággal és 40 kg - ós súlyával számomra a törékenység szobraként élt, és nagyon szép nőként.

Sötétbarna szemei tudtak ám nagyon kedvesek is lenni, de szigorú tekintete is tetszett nekem, a komolyságát bizonyította. A szemei voltak a legbeszédesebbek, éreztem a hangulatát, ha rám nézett, és fegyelmezni is kitűnően tudott a tekintetével.

Jó hallásom és látásom bizonyított, elég lett volna ily módon nevelnie engem. Gesztenyeszínű haját röviden szerette.

Elegáns megjelenéssel, de rendkívül egyszerű, igazi natúr nőként.

Az egyébként apró kebleinek formáját, és nagyságát az én szoptatásommal vesztette el. Szerintem úgy volt szép, ahogy volt. Látszódott a megviseltsége is, ami csak vonzóbbá tette.

Imádom, ha az ember érez, és szenvedélyesen éli meg a napjait, ezt nem lehet feltétlenül ragyogó, ránctalan arcvonásokkal elérni. Ettől olyan jó ízű az élet. Varrónőként dolgozott, és szerettem a látványát amint a varrógépe fölött némán, mély gondolatokba merülve munkálkodott. Merre járhatott éppen?

A cigaretta lógott a szájából, és mindig egyenesen tartotta a hátát. Erre nagy hangsúlyt fektetett. Hányszor mondta intően, " Gyöngyikém húzd már ki a hátad." Sajna én görbe hátú vagyok. Nem örülne a látványomnak. Trampli lettem, közel 70 kg-os súlyommal. A rokonaim szerint hasonlítunk egymásra, a súlyt leszámítva. Önvédelmi pocakot eresztettem a férfiak távoltartására, és ez így maradt hosszú évekig.

Anyukám nagyon tiszta környezetet teremtett, és imádtam amikor kiskoromban az ágyról lóbáltam a lábamat, és gyönyörködtem abban ahogy takarít. Bekúszta az egész szobát a hypo illata, és lassan vegyült anyám cigarettájának a füstjével. El is határoztam, hogy ha nagy leszek, én is cigizni fogok. A szavamat betartottam, 12 éves koromtól dohányzom. Az intézetben szinte mindenki cigizett, ezt az egyet szerettem az intézetben.

A Fővárosi Nevelőotthonból, két-három hét után elvittek a Balaton partján épített Nevelőotthonba. Megdöbbentett, hogy mindenkin egyforma otthonka volt, és folytonos használata a kötelezettségek közt szerepelt. Pocsékul néztünk ki benne. Egyformaságra ítéltek a látványunkban, és a külvilágnak is jelzésül szolgált.

A faluba távozások engedélye otthonka használatához volt kötve. Egyéb kritériuma is volt egy-két órás távozásunknak.

- Meghatározott időben fordulhatott elő.

- Minimum kettesével lehetett menni.

- Kizárólag jutalomból.

Hamar rám tört a magány, hiszen a Fővárosi Nevelőotthon szigora és idő beosztása kutyafüle volt a balatonihoz képest. Egy-két nevelő jutott osztályonként, Kb. 30

gyerekre. A szobánk: Egy 6x5m-es társalgó, abból jobbról balról nyíló 1-1 ajtó nélküli hálószoba. És kész. Itt tömörültünk éveken keresztül, egymástól centikre, bele látva egymás ruhásszekrényébe is. A nevelőm egy rekedt hangú szikár, csontos arcú, mis arrogancia volt. Érdekelne, hogy vizsgálták-e az alkalmasságát az ott dolgozóknak, vagy csak a társadalmunk nagyjai bíztak a toleranciánkban? Végül is neki is szükségeltetett valahol dolgoznia. Persze elnézését kérem, ha több volt benne az érték, csak valami gátolta ennek közzétételében előttünk. Igazából nem hibáztatom, hiszen nehéz lehetett igaz tükröt találnia körünkben, különbözőek voltunk, és a hízelkedőbbek dicshimnuszától elszállva, szegény nyilván jónak nyugtázta a napot. Személy szerint én nagyon féltem tőle. Szinte mindentől és mindenkitől féltem, ami veszélyes, hiszen a fantáziám beindult, és felruháztam az embereket olyan tulajdonságokkal is, ami nem is volt rájuk illő. Azonkívül a félelem hívja a bajt, és ettől egyértelmű, hogy kihívás voltam azok számára, akinek áldozatra volt szüksége aprócska, egyébként ártalmatlan rosszindulatában. Abban az időben még nem voltam olyan rugalmas sajnos, hogy leadjam első Oszkár díjra jelölhető szerepemet, nem hízelkedtem. Jobb lett volna, mert Így megnehezítettem a dolgomat. A nevelőnél pedig ez működött, két-három gyermek folyton vele tartott útján, és az egyik a táskája, a másik az egyéb holmija szállításában segédkezett. A közvetlen társalgás lehetőségét is szomjazták néhányan, aztán ha információhoz jutottak, azt imádták azonnal szállítani a többieknek. Egyik szereplő sem volt hibáztatható, a nevelő is megérthető, ha nagyon mélyre nézek.

Akkor sem szerettem. Sokat ártott nekem.

Ebben anyu is segített, mert mint kiderült, a saját szempontjai szerint tájékoztatta a nevelőt a ?tetteimről?. Fogalmam sincs miket mondott, de lekövetkeztethetővé vált.

?...a földi szemben jog s igazság nem lakik:

az ember, nem kutatva más szív bensejét,

látásra gyűlöl, bár nem érte sérelem.?

( Euripidész - 19/ Médeia. 219-221. sor)

Behivatott a nevelő az irodájába, mélyen a szemembe nézett és kérdezett.

-Nagyon szereted magad, mi? ?

Hatásszünet, de lehet hogy válaszra várt.

Még soha nem kérdeztek tőlem ilyet, és megsemmisítő érzés fogott el. Éreztem hogy a kelleténél több vér szökött az arcomba, és éles gondolatok ismét cikázni kezdtek bennem. Olyan szégyen fogott el. Lehet, hogy tényleg szerettem magam? Ez elég cikis leleplezés volt. De hogy kell azt? Hogy érti? Egy biztos, ha ez ilyen számon kérhető bűn, akkor én soha többé nem...Valami rosszat tettem? Szerettem magam? Ráadásul nagyon?

- Anyukád elmondta, mit tettél...! -

Megint az istenverte hallgatás jött.  Mit tettem?

- Tönkre tetted az anyádat önző módon. Láttam szegényt mennyire összetört volt.

Te hálátlan senkiházi! Végre boldogan élt, talált társat, és te, elvetted tőle? Felnevelt téged, te meg így hálálod meg, hogy tönkre teszed a házasságát. Mit képzelsz magadról. Hát ne várj jó napokat, mert itt nem leszel elkényeztetve. - Ezeket a szavakat már olyan indulatosan mondta, mint ha kihúztam volna alóla a széket. Persze kellően hatásos volt, mert éppen a bepisilés határán éreztem magam. Nem, valóban nem voltam elkényeztetve az elkövetkező években. Rémálomként éltem meg az ottlétemet.

Mint egy fekete fátyol, úgy borult rám anyám közzétett önsajnálata.

Sokáig figyeltem, vajon még kivel beszélhetett, biztos voltam benne, hogy még a konyhásnő is azt gondolja:  Tönkre tette azt az összetört anyját, és ennek ellenére, meg hogy szereti magát ez a kislány.

Annyi éjjelen keresztül ismételtem újra és újra, mit tettem rosszul, hogy kellett volna? Mit keresek itt, ebben az egyen pizsamában? Mit tettem az anyámmal? Tényleg mit? És a hite, hogy ? Ki kezdtél vele, igaz??

Annyiszor láttam magam előtt újra és újra, amint a nevelőapám rám parancsolt.

Az elképzelhetetlen volt hogy verés nélkül megússzak bármi ellenkezést. Két pillanat alatt rájöttem arra is, hogy nincs értelme, hadonászni. Annyi összetevője volt ennek az egésznek.

Komolyan azt gondolja bárki is, hogy egy kisgyerek kilenc évesen kikezdene egy felnőtt férfival? Gondoljanak, amit akarnak, ez nem érdekel. Az érdekel, hogy anyám hogy képzelte ezt?  Hogy én szétfeszítettem az akkor még oly idegen betolakodó lábait, vagy rákiabáltam hogy most azonnal vetkőzz és ettől szegény pasi bepisilt a félelemtől és inkább kötelességtudóan ledobálta a gönceit? Édes, kéjes szóval?

Egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy mit látott maga előtt az anyám, amiből áradhatott ez a gyilkos hite. Örülök hogy élek, ki is nyírhatott volna a pasi, ha nem őrzöm így a titkát, vagy ha egy csöppnyit is megingott volna a biztonság érzete.  Vagy mit tudom én. Próbáltam elmondani. Nem hitt nekem.

Egyszerűen nem értem mért nem. Könnyebb volt megvernie, mint szembe nézni azzal, amit hall. Egyáltalán akarta hallani?  Nem vette észre, hogy bajban vagyok. Az iskolában érzékeltek valamit. Egyszer behivatták az anyut, és említette is hogy a tanár szerint vissza húzódó lettem. Haza érkezve csak úgy oda vetette nekem anyukám: - Mondták, hogy visszahúzódó lettél, tényleg? - Nem tudtam meghatározni magamban, de ezek szerint anyu sem.

Paprikás krumpli

Végig kínozták az éjjeleimet az elviselhetetlen emlékeim, akár a filmkockák, csak peregtek. Azt a részt számtalanszor láttam, hogy a mostohám paprikás krumplit főzött. Tél volt, szénnel fűtöttünk, és ennek ellenére fáztam. Fázhatott ő is, mert elkezdett az orrából folyni a takony. Ott ültem tőle egy méterre, és remekül láttam a jókora csillogó nyúlványt. A gőzbe tolta az arcát, és mondta, hogy jó meleg, közben meg a főzendőbe lódult a takony. Az undortól majd kifordult a gyomrom. Komolyan mondom, hogy az öklendezés kerülgetett.

Ezt a látványt biztos megszokta tőlem, mert nem érzékelt semmi meglepőt az egészből. Szólított, hogy vacsora, és tányér és egyéb, és anyám éppen akkor érkezett meg, amikor már gőzölgött az asztalon. Mondtam, hogy nem szeretnék enni, erre olyan pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat.

 - Ki ne találd má, hogy nem eszel. Egész este ezzel szarakodtam!-

 Mindig így szolt hozzám: Ki ne találd má...És ezt olyan fenyegető    dallamossággal tudta mondani, hogy majd összecsináltam magam. Belém lehetett volna tömni a kaját, meg is lehetett verni, de egyszerűen szégyelltem kimondani a látottakat. Anyukám már bele kezdett a vacsorába, amíg én ott kászálódtam, hogy mondhattam volna akkor már bár mit is. Minden esetre feladták a győzködésemet, csak le kellett feküdnöm azonnal büntetésből. Ez a büntetés volt az első, ami rosszabbtól mentett meg. Mehettem volna megint sárgasággal kórházba.

Annyira undorító.

Ilyesmiből volt elég, hiszen a nevelőapám akkorákat tudott fingani. Mindig úgy csináltam, mintha észre sem vettem volna, ne kelljen szégyenkeznie, vagy én szégyelltem? Fogalmam nincs, illetve ő baromi jókat tudott ezen mulatni, pedig semmi kedvem nem volt tudomásul venni, hogy még légnemű állapotában is el kell őt viselnem. Folyton a herezacskója alá vakart a kezével, csak lazán, mintha ellenőrizné hogy meg van-e még. Berögződöttség volt, és igen visszataszító. Ha jöttek hozzánk, ez a mozdulata akkor is reflexszerűen működött, és észre vettem, hogy mást is nagyon kínos helyzetbe hozott. Ha a pillantásunk össze találkozott a vendégével, akkor gyorsan elkaptam a fejem. Én itt sem vagyok!

Na igen!

Az csoda volt amikor én ott tartózkodhattam, ahol felnőttek voltak.

Ha egy felnőtt kedvesen kérdezett, hogylétem felől akkor az első reakciója az volt, hogy gyereknek felnőttek közt nincs helye, és húzzak el onnan azonnal. Ilyenkor úgy feltudta húzni magát, hogy már azt is szégyelltem, hogy létezem.

- ki ne találd má, hogy ide pofátlanodsz és még bele is szólsz a felnőttek beszélgetésébe. Na húzzál!

Előfordult egy-két bátor ember, aki ilyenkor oda szolt finoman, hogy ugyan már ne küldjön el, de azt helyre tette.

- Hogy mersz beleszólni a nevelésbe?

Talán te eteted?  Menjen istenhírével játszani. Az a dolga.

Persze csak a társaságukhoz újonnan odacsapódó ember szolt így ellent neki, a meglévő barátaik tudták, hogy ez a gyengéje és nem is okoskodtak. Nagyon szerették Velencét, és minden kis szabad idejüket ott töltötték. Azt azért szerettem, mert akkor nem érdekelte őket, hogy hol vagyok. A strandra szabad bejárásom volt, ezt elintézték nekem. Egész nap lehettem a vízben, és tudom hogy rengeteg erőt gyűjtöttem így. Hihetetlenül szeretem a vizet. Ezek voltak az én édes titkaim. A mai napig így van, még a víz látványa is elég ahhoz, hogy kicserélődjenek bennem a elhasználódott biztosítékok. Ha nincs természetes víz, a fürdőkád is megteszi. Órákig eggyé tudok válni így a csönddel.

A gondolataim tisztábbak, mint egyébként bármikor. Bátran mondhatom, hogy a Velencén eltöltött időm az életben maradásomat szolgálta.

Anyuék is jól elvoltak, nagy társaságok jöttek össze, és ezekben a társaságokban én nem jelenhettem meg büntetlenül. A nevelőapám módszeresen tudott gátlásokat kovácsolni belém.

- Mi az istenfaszát képzelsz magadról?

Hogy nézel ki te szerencsétlen? Nem látod, hogy itt felnőttek vannak? Most meg mit bámulsz?

- Én csak?

- Kérdezett valaki? Na húzzál innen! -

A nyilvános megsemmisítéseik rendkívül hatásosnak bizonyultak, a figyelő tekintetek is elviselhetetlenül szegeződtek rám, ettől még inkább eleven máglyává lobbant az egész lényem. Valószínűleg így zárt el a külvilágtól, hogy csöndbe maradjak.

Persze a szex Velencén sem volt elkerülhető. Mesterien teremtett időt e célra, ha másképpen nem, akkor horgászni vitt.

 A Nevelőotthonban eltöltött éjszakák szinte a végeláthatatlan elemzéseim korszakává vált. Káoszként zuhant rám minden visszajátszódó részlet, és én elveszni készültem bennük. Már csak hab volt a tortára a nappal történtek sorozata, még szerencse, hogy ott is volt hinta. A cigaretta megszerzése lekötött rendesen, ez

jó volt. Egy lány rendszeresen lopott a faluból cigarettát, rá mindig számíthattam, de kaptunk némi zsebpénzt is, és akkor a dohányboltból vásárolhattunk is.

Szóval így jutottunk cigihez.

Az énektanárt imádtam, a matekot is ő tanította.

Igazi kedves öreg Úr, komoly erkölcsi tartással, és sok mosollyal. Nagyon szívesen gondolok rá. Őt nem lehetett megvenni hízelkedéssel, neki mindenki fontos volt. Emlékszem, olyan lendülettel tanított, hogy berohant a terembe, és már az ajtóból meglendítette a szemüvegét, hogy mielőbb krétát ragadhasson, és már írt is. Csupa kréta volt folyton mindene, még a halántéka

is, hiszen ha nem a táblára figyelt, akkor minket akart látni, így percenként cserélgette kezében a krétát a szemüvegével. Olyan helyes volt.

A többi tanár sem ártott nekem, inkább közömbösek voltak, és az bizony kellemes érzéssel töltött el. A közönyük vigyázott rám, addig sem ártottak. Kellően félre is vonultam, hogy ez így is maradjon.

A nevelőmmel nem tudtam kijönni.

Kezdve a reggeli ébresztőnél. Bejött, és bele üvöltött a reggel csöndjébe. Elkezdte lerángatni a takarónkat, amit nehezen viseltem, egyenesen felháborított. Kiosztotta a feladatokat, és beült a társalgó első foteljébe. Onnan pattogtatott mindenkit.

Fogalmam nincs, mi keserítette ilyenné, de elviselhetetlen volt számomra. Rohanósan kellett készülődnünk, hiszen minden reggel kötelező volt a takarítás, ez a feladat felosztva működött. Ketten a szennyeseket vitték a mosodába, ketten pedig a takarítást végezték.

Ez az esemény, nekem megint fontossá nőtte magát, mert addig zenét lehetett hallgatni a rádióból, és szinte minden reggel leadtak egy kovács Kati számot, ezért feltakarítottam volna bármit is. Persze a takarítást mindig megelőzte a reggeli mosakodás. Egy termet sorba raktak csapokkal, és ott kellett a nevelők előtt mosakodni. Valamelyik osztály nevelője be állt az ajtóba, és végig nézték, ahogy mosakszunk. Reggelente csak derékig kellett vetkőzni, az még elviselhető volt, de esténként teljes meztelenségünkben is bámultak ránk. Ezt nem értettem. Én folyton vizes törölközővel jártam esténként a budira, hogy alul is megtörölgessem magam. Az elképzelhetetlen volt, hogy nézelődő előtt tegyem. Az ott felnövők ügyet sem vetettek ilyesmire. Egy héten csak egyszer zuhanyozhattunk, hat személyes zuhanyzóban. Ott állt egy nevelő, de szerencsére, sampont osztogatott.

Két osztálynak volt lazább nevelője, és azok hagytak minket nyugodtan. Még a havi vérzésemet sem kezelhettem magánügyemként.

- A Nagy kért az előbb vattát, meg jött a stukája, dobd már be hozzá. ? Üvöltötték a raktárfelelősök a folyosón.

Zengett az épület. A reggeli mosakodás után, készülődés, és reggeli. Történetesen annyi svábbogár volt, a nagyobb fajta, hogy gondoskodni tudott Jelenlétével, a folytonos undorérzetemről. Még a levesben is előfordult. Reggeli után suli, ami egy hatalmas udvarban helyezkedett el éjjeli szálásunkkal. Iskola után ebéd és játék az udvaron, délután pedig tanulószoba az osztályteremben, kínosan nagy csöndre kényszerítve mindannyinkat, ez idő alatt.

Annyira izzadt a kezem, ezeken a délutánokon, hogy a ceruzát nem tudtam stabilan megfogni. A napközi után mehettünk vacsorázni, aztán esténként pizsamában még egy órás megbeszélés következett.

A nevelő a fotelban, mi előtte ültünk a földön.

Esti kibeszélendő téma kérdése.

- Milyen férjet szeretnétek? - Rám nézett elsőként válaszért.

Akkoriban én már nagyon feszült voltam, folyton izzadó tenyérrel, és kócos gondolataimmal küszködve, hol vihorásztam a társaimmal, hol meg beültem egy szekrénybe. El is neveztek remetének. Szerettem volna megfelelni az elvárásoknak, de nem tudtam mik azok. Az elhangzott kérdésre nagyon jól akartam válaszolni, és őszintén.

- Nagyon okos férfit szeretnék férjemül, aki erős, de gyöngéd is.

Szeretném, ha egy orvos lenne a férjem. -

- Mit akarsz te? - Kérdezte a nevelő megvetően. A társaim is felröhögtek.

- Ilyen osztályzatokkal, mi lesz belőled? Gondolod, hogy szóba állna veled egy orvos, aki feleségül venne?

- Nem...! - Úr Isten, hogy is gondolhattam ilyesmire. De már kimondtam és nem lehetett visszafordítani. Kezdett megnyílni alattam a föld.

- Nagyon jó lesz neked egy segédmunkás is, majd rendes ruhába öltözteted, és a kutya sem mondja meg, hogy az csak egy munkás. Érted?

- Értem!

Persze mindegyik társam segédmunkás férfihez akart azon az estén férjhez menni. Fel is öltöztették a szánalmas látványt szépruhába, és ki-ki, vonulhatott élete párjával, az oltár elé gondolatban. Érthető hogy a jelenet után esetleg, senki nem mert magához illő férfiról álmodni. Remélem bennük nem maradt meg átokként ez gondolati férj vadászat, illetve segédmunkás vadászat, és bátran hitték, hogy érdemesek egy jobb életre.

                        ? A tigrist a vadászat előtt gondolatban

                           el kell ejteni, a többi csak formalitás.?

                                                                         Konfucius

 Az esti megbeszélések változatosak voltak, néha újságot olvastunk, és azt elemeztük. Állandósult életünkben a hímzés, és az akkor kötelező kisdobos, és úttörő sípzsinórok gyártásának lehetősége is. Utóbbiért szemérmetlenül kevés pénz volt a fizetség, de ez legalább jó melónak tűnt. Meghatározott hosszúságúra szabtuk a piros, vagy kék zsinórt, háromrét hajtottuk, és a végét hurkoltuk. Praktikus megoldássá vált, hogy a szőnyegre ültünk nyújtott lábbal, és a lábujjunkra erősített huroktól kezdtük a fonást.

Elég érdekes látványt nyújthattunk, minden esetre így teltek az esték, nagyjából ilyen volt a napirend.

A hétvégék lazábban alakultak, de akkor mindig elszorult szívvel figyeltem a kerítéshez lapuló gyerekeket, akik mozdulatlanul lesték az intézet előtt elszáguldó vonatokat, remélve, hogy feléjük integet egy várva-várt hozzátartozójuk. Időnként én is oda kuporodtam a kerítéshez, anyámat várva. Ritkán jött, ha írt is, az is csodának számított. A leveleket mocskos módon elolvasták a nevelők. Hogy meglepett az első eset, amikor a kapott levél salátásra cakkozott borítékja elárulta a drasztikus beavatkozást. Értem én hogy óvni akarták a gyerekeket, de akkor is sértett ez a tény.

Anyukám, amikor írt, akkor részletezte, hogy milyen küszködésen megy keresztül. Egész nap dolgozik, pénze pedig nincs. Időnként említést tett az aranyhajú kisangyalról, az én kistestvéremről. Azt szerettem, ha a húgomról kaptam hírt. Mindig imádtam körülötte forgolódni, etetni, itatni és elaltatni. Mintha angyalka költözött volna közénk. Tizenegy éves voltam, amikor megszületett, így csak rövid ideig élhettem mellette. Időnként az ágyacskájához kuporodtam, és figyeltem az arcát, a finom pihegését, és az aprócska termetét. Gyönyörű baba volt. Nagyon hiányzott nekem, így különös örömmel töltött el, ha anyu írt róla.

Egyik nap szóltak, hogy mennem kell Pestre, egy orvosi vizsgálat ügyében. Miután délelőttre hivattak, ezért nagyon korán kellett kelnem, ezért külön ébresztést kaptam. Arra riadtam hajnalban, hogy valaki a cicimet markolássza. Megmozdultam és a kéz elrándult a csupasszá tett mellemről. Lassan kikászálódtam az ágyamból, mint aki az egészből semmit nem érzett, és körülnéztem, hogy röhög-e valaki a megaláztatásomon. Síri csönd, mindenki aludt. A férfi megindult kifelé, és csak a válla fölött szólt vissza, hogy ébresztő, öltözzek, mert indulnom kell. Soha senkinek nem mondtam el ezt az intézetben. Teljesen világos volt, hogy nem hittek volna nekem, és még a nevelőapám elleni tényeket is megingathatta volna. Hallottam magamban, ahogy mondják a közelgő tárgyaláson: A kis hülye, mindenkiről azt hiszi, hogy megakarja erőszakolni, vagy a mellét akarja fogdosni.

Tisztelt Bíróság!

Ebből is látszik hogy ügyfelem, a nevelőapa ártatlan, hiszen a lány minden hímneműt szexuális közeledéssel vádol.

Így hát hallgattam.

- Nem tudok én ezzel megbirkózni. Pontosabban a férfiak gyeplőtelen vágyaival, ami előtt nincs szentség, mindegy milyen áron, de beteljesülni kíván, gyáva módon, akár egy alvó kislány tapogatásával is. Elnézést kérek a többségtől, a tisztességes Uraktól. Ritkán, de volt szerencsém igazi férfiakkal is beszélgetni, és kimondhatatlanul nagy élményként éltem meg. Általánosításról szó nincs. -

Akkor reggel némi fásultsággal kezdtem az öltözködést, igyekeznem kellett, mert a kapuban várt egy nevelőnő, aki vállalta a Pestre szállításomat. Megérkezvén kiderült, hogy nőgyógyászati vizsgálatot akarnak rajtam elvégezni. Kicsi gyermekségemet a popsim tudomásulvétele nélkül kellett megélnem, de ennél, a pontnál már kezdtem úgy érezni, mintha másom sem lenne. Mondták is, hogy vegyem le a nadrágomat és a bugyimat, aztán feküdjek fel egy fura asztalra. Úgy is tettem, és az asztalon ülve, szégyenlősen várakoztam.

A doktor rám szólt, hogy tegyem szét a lábamat. Kezdett is erre a lámpa sárgás fénye szivárványozni a szempilláim között úszó könnycseppben, hiszen a nevelőnő, aki folyamatosan tőlem 3 méternyire, az ajtónak támaszkodva állt, még csak nem is készült elfordulni a látványomtól. Könyörögve néztem a képébe,

hogy vegye észre a kínomat, és menjen már ki, de nem. A szégyen feszesre rántott minden izmomat és sírás küszködtem.

A doki erőteljesebben, de csöndesen elismételte az utasítást, nem figyelve a közelemben álldogáló nevelőt. Engedelmeskedtem, miközben láttam a doki fenyegető kezeit is. Gumikesztyűt húzott az egyikre. A vizsgálat elkezdődött, még a nevelőre pillantottam, aki nem tágított, mereven figyelte az eseményeket. Nem értettem mért. Anatómiailag nagyban hasonlíthattam bárkihez, legfeljebb még nem volt annyi fanszőrzetem, mint egy felnőttön. A külsőmet nem torzították

el a velem történtek, akkor meg mért bámult belém? Olyan evidensnek éreztem az ide illő tapintatot, egyszerűen megdöbbentett, hogy most ezt külön mondanom kellene egy felnőttnek? Nem mertem figyelmeztetni, és kérni sem, hogy menjen már ki.

Becsuktam a szemem, remélvén, hogy akkor a nő sem lát engem, és próbáltam kimaradni, ebből az egészből. Gondolatban győzködtem magam: Én itt sem vagyok! Nem vagyok itt, csak a testem.

Azt tesznek vele, amit akarnak, az nézi, aki akarja, de én nem akarok itt lenni! A kutyát sem érdekelte, hogy mit gondolok, beszélni pedig képtelen voltam. A doki elkezdett kér