- Itt vagy végre, te rohadt kurva? Most beszélgetni fogunk!

Egyben biztos voltam, hogy ha üt, akkor viszonoznom kell.

Már egészen az arcomban volt a képe, és meglökött. A félelmem ismét előtört, és sötétedni kezdett a világ, és csak arra lettem figyelmes, hogy ütöm ahol érem, egészen a földig vertem, és rúgtam, és haraptam, nem érdekelt többé hogy hol zúzom. Kezdtem kitisztulni, és addigra már szánalmasan vergődött a földön, nyögdécselt. Nem is értettem mi okozta az addigi félelmeimet. Talán hogy jóval magasabb volt, vagy a módszerei bénítottak meg, nem tudom, de végre elsírtam magam. Nagyon jól esett.

Az esti tornászlányok voltak már csak az iskolában, ők nézték döbbenten a történteket, és szaladtak a hírrel az otthonig. Ezt később hallottam a társaimtól, hogy nem kis örömujjongással vitték az eminens vereségének hírét.

A lány feltápászkodott, és megalázón felém köpött, amihez nagyon értett. Engem már nem érdekelt, utoljára történt, és szinte a cipőjére pottyant az apró névjegy. Tudtam, hogy szabad vagyok.

Megkönnyebbülten sírtam, és hideg vízért indultam a mosdóba. Éppen úgy éreztem magam, mint aki három kilométert futott, és jóleső fáradtság a jutalom. Az otthonba érve, már folyt a megbeszélés, ami most először feszegetett valós problémákat.

Mindenki a szőnyegen ült, még az eminens is.

- Mit tettél szegény lánnyal? Kitépted a haját! Így a kurvák verekednek!

Nagy megelégedéssel vettem tudomásul, hogy még a haját is sikerült kitépni. Nem törekedtem szép megoldásokra, és eszemben sem jutott reagálni, vagy belemenni valami áldatlan vitába. Elég volt a lányra néznem és összeomlottságában látni. Mindketten tudtuk, hogy már nem árthat nekem. Nem sértett a minősítésük, a rám szabott büntetések sem. A feszültségem folyamatosságának elviseléséhez képest ezek már semmiségeknek számítottak életemben.

Áldozatai voltunk a lehetőségeknek és félelmeimnek is.

Évvégén megállt velem szemben az egyik társam, és így szólt.

- Ne haragudj Gyöngyi, én lopkodtam el a kulcsot.

Harag nincs bennem már régóta, senki iránt, a múltamból. A jelenem miatt vagyok cinikus már csak.

Nagy tanítómester az élet, bőven volt mit tanulnom, magam és más hibájából egyaránt.

Egy évvel fiatalabb osztálynak a nevelője szimpatikus volt. Akkor még nem ismertem az erre legalkalmasabb szót, most már könnyebb meghatározni.

Szövetséges.

Szinte nem is beszéltünk, illetve ha igen, akkor azok nagyon fontos, többnyire csak tőmondatok voltak.

Rendkívüli szigorral fogta a rábízott társaságot, pontosabban, inkább következetesnek nevezném. Tetszett nekem, mert megítélésem szerint igazságos volt. Nagyon is emberségesnek éreztem őt, és a gyerekek is kiegyensúlyozottaknak tűntek.

Egyszer felvetettem neki, hogy szívesen az ő csoportjához költöznék. Ugyanúgy járnék iskolába az én társaimmal, de velük lakhatnék egy szobában.

- Jól megfontoltad? -

- Igen. -

- Nem döntök a nevelőd nélkül, tárgyalj vele, aztán folytathatjuk. -

Miután már volt szerencsém a nevelőmmel jó párszor tárgyalni, így előre eldöntöttem a végeredményt. Nagy hiba volt, biztos érezte, hogy én sem hiszek a költözésem sikerében. Az utálatában azért bíztam, mért is fogna vissza? Végül is a szabályokra hivatkozva elutasított, persze látványosan, a többiek elé tárva óhajomat és ellenem fordítva.

- Őfelsége Nagy Gyöngyinek nem tetszik itt, közöttetek. -

Így alakult a nekifutás, volt is következménye. Nem számított.

A kicsinyek közt is elvegyülhettem, időnként segítséget kértek az otthon kisebb telepére, ott éltek bölcsődések, és ovisok. A pici emberek látványa mindig megviselt, olyan elhagyatottan sírdogáltak. Leültem a kiságyukhoz és néztem az arcukról leguruló könnycseppeket. Éreztem, ahogy a kezecskéjük szinte lefejthetetlenül kapaszkodik belém.  Kaptam egy gyönyörű mesét, és most elnézést kérek a művelt emberektől, akik a mese első felismerhető töredékénél csípőből vágják, hogy műfaj szerint, honnan, kitől keletkezett eredetileg. Én nem tudom. Számomra elválaszthatatlanul az óbudai történelemtanáromhoz kötődik, és felbecsülhetetlen ajándékként őrzöm, 10 éves korom óta. A tanárom arcát tökéletes színekben, és élességgel idézi az agyam, még ma is, jutalomból.

Azt sem tudom, hogy a reggeli borotválkozás közben mélyen elgondolkodva, előre kitervelt szándékkal kezdte csomagolni meséjét a tanár, nekünk címezve, vagy pedig egy angyal érintette varázsvesszővel, így elhintve benne a hirdetés vágyát, azonnali hatállyal. Fogalmam sincs, de az, biztos, hogy varázsosan visszacsengő mondatok is tartották bennem a lelket, sok-sok éven keresztül.

Valahogy így szólt a mese:

-Szakadék szélére születik meg minden ember, és megcsúszva gurulni kezd lefelé.

A zuhanása elkerülhetetlen, érzi ezt az ember, és kapaszkodni kényszerül, de a síkos sárba hasztalan szánt tíz körömmel, nem tartja meg magát, a szakadék falán.

Csúszva lefele az egyre vénebb testű ember, megpillant egy méhecskét.

A méh elreppen felette, és közben lábacskájáról lecsordul egy csepp méz, éppen az ember ajkára, aki mohó gyönyörűséggel ízleli magába, és közben lezuhan a mélységbe.

Ezért az egy csepp mézért élünk, bár tudjuk, a halál elkerülhetetlen. Ahogy megszületünk, attól a pillanattól halálraítéltek vagyunk. De ez az egy csepp méz mindenkinek kijár! Értitek? Mindenkinek! -

Így magyarázta, és nagyon szerettem érte. -

A hátamon futkosott, a hideg, és nagyon meghatott a történet. Nem az elmúlás miatt, azt már régebben felfedeztem, hanem magam előtt láttam az egészet, és olyan hálás voltam a méhecskének.

A zuhanást mindig éreztem, és tudtam, hogy addig nem érhetek le a mélybe, ameddig a méz ízét meg nem érzem, azt pedig biztosan tudtam, hogy még meg sem közelített az én méhecském.

Néztem a kivetett gyermekeket, az otthon bölcsődéseit, és éreztem a mélyen húsomba szántó körmüket, és arra gondoltam, hol van a nekik szánt cseppnyi méz? Mikor csordul lágy kis ajkukra, hogy megédesítse végre vigasztalhatatlan zuhanásukat. A nevelők kevesen voltak az ellátandó munkához. Gépies mozdulatokkal pelenkázták a mozgótesteket, mosolytalanul, fáradtan. Nagyon nehéz lehetett a munkájuk.

Gondoltam is, hogy ezt látni kellene a gyermek hozzátartozóinak is, ha vannak, talán kijózanodnának még az alkoholisták is a látványtól, és sietősen ragadnák ki csorgó nózis gyermekeiket az érzéketlenség fogságából.

Jó, hogy a gyerekek erre nem fognak emlékezni. Bölcs az Isten.

Harminchat évesen már tudom, hogy nagyon naiv gyerek voltam.

A búvóhelyek fogytán voltak, pedig szerettem volna meghúzódni valahol.

A padlásra többé nem tettem be a lábam, de az üvegkupoláig emelkedő lépcsőház tele volt virágokkal. Elkezdtem a virágokat rendezgetni, és ez megfelelő oknak tűnt arra, hogy ne kössenek bele az ottlétembe.

Dehogy a virágok iránti szeretetből, magamról sem tudtam gondoskodni, nem hogy még élettel teli, figyelmet igénylő virágokról. Közéjük kuporodtam, és csipegetni kezdtem a meghalt leveleket az élők közül, aztán idővel egészen belejöttem.

Az állami gondozott gyerekek pályaválasztása nehézkes, mert jóval korlátozottabbak a feltárt lehetőségek, mint a kinti világban.

Szövőnőnek egyszerűen nem tudtam magam elképzelni, bár ez konkrét lehetőségként volt a nyakunkba akasztva. Nem, azt semmiképpen nem fért bele, hogy egy pesti szövödében fulladozzak tovább. Jeleztem, hogy a képzőművészet vonz, de erre például anyukám azt mondta, hogy ők a társadalom eltartottjai, magyarul ingyenélők, és van belőlük bőven. Gondolhatják, mit kaptam, amikor legnagyobb álmomat anyámra bíztam, és pedig hogy énekesnő szeretnék lenni. A nevelőotthonban nem is mertem tervezgetni, hiszen oroszból siralmas volt minden jegyem. Utáltam hogy ezt a nyelvet akarják rám erőltetni, és ugyan minek? Valahogy pedig ki kellett ügyeskednem egy kettest, mert elég volt az intézetből.

Mitől is lettem volna jó tanuló?

Folytonos lakhelyváltással az iskoláimtól is búcsúznom kellett. Amire beilleszkedtem, addigra tovább álltunk. Az új iskola tuti máshol tartott az oktatásban, és más módszerekhez igazított.

Általános iskola anyagának elsajátításához nem szívesen vettem a kezembe könyvet, ha rám kényszeríttették, akkor a neonfényben vibráló betűk összefolytak, és inkább a gondolataim határtalan csapongásába méláztam el kényszeredetten.

A szerzett ismeretek vagy a tanártól származtak, vagy sehonnan, amennyiben jól tanított, akkor jól érvényesültem az anyag visszaadásánál.

A legfontosabb, hogy annyi más, megoldhatatlannak tűnő gondom volt, és ezt a tényt, nem áll szándékomban még ma sem bagatellizálni.

Rossz tanulmányi eredményem sem győzött meg a szövőnői munkát illetően, mert éreztem, hogy más kell. Rendszeresen tudatták, hogy többre úgy sem viszem, még örülnek, ha az általuk felajánlott szövőnői munkából nem rúgnak ki.

Ott fönt a virágok közt dolgozgattam, amikor lépteket hallottam és lassan feltűnt előttem az a szövetséges nevelő, akinek az osztályához szerettem volna költözni.

- Tudtam, hogy itt megtalállak. -

Ez meglepett, és az is, hogy keresett. Zavartan emelkedtem egyenesre munkámból, és felé indultam, közben izgatottan vártam a mondandóját.

- Van számodra egy jó hírem. Kapcsolatba kerültem egy balatoni szakmunkásképző iskolával, és ha szeretnéd, akkor oda, elhelyezhetnélek. Akkor lehetnél úttörő, mert elsőként jelentkeznél ebből az intézetből hozzájuk tanulónak.

Kertészetet tanulhatnál, kollégiumi elhelyezéssel. Mindig itt kertészkedsz, gondoltam örülnél. Akarod?

- Ezt is meg kell tárgyalnom a nevelőmmel?

- Ebben az esetben én felelek a beiskolázásért, így elég, ha megbeszéled vele a döntésed végeredményét. -

Tökéletesen éreztem, hogy ez fantasztikus ajánlat, tényleg meghatott a bizalma, és a sorok közé bujtatott védelme, de azért óvatosan csak rákérdeztem még, remélve, hogy nem tart hálátlannak.

- És esetleg a képzőművészeti?

- Egyenlőre ez a megoldható. - Sarkon fordult, és elsietett.

 A nevelőmmel megtárgyaltam a döntésemet, mire fenyegetőn említést tett a naplójáról. Időnként neki ült, és a jellemzésünket fogalmazgatta, és nem győzte hangoztatni, hogy ez elkísér további utunkon.

- Megtudja a világ hogy kik vagytok! -

Mégis kiknek lát minket?

Gyötört ez a kérdés, mert nem szeretett, és megítélésem szerint másképp láttam a dolgokat, ezért nem éreztem reálisnak, már csak azért sem, mert fenyegetett vele, másrészt titkos volt. Gyanakvással fogadtam, hiszen nem védhettem meg magam a nevelőm gyűlöletéből eredő, esetleges rosszindulatú kiértékelésétől.

Akárcsak a belém döfhető tőrt, úgy éreztem fejem felett ingani az ítéletét. Annyira vártam hogy kijuthassak végre a pokolból, és nem engedett. Beleragadtam.

De miért? Még mit lehetett belőlem kivenni?

Inkább örömét lelte volna bennünk. Annyi kedves arcú gyermek idéződik fel bennem. Valami nagy oka lehetett velünk keménykedni. Soha nem láttam őt mosolyogni, inkább bele bújt a lottóvariációiba. Esténkénti szabadidejében egyébbel sem foglalkozott, csak a négyzethálós lapokon jegyezgette a lehetséges lottószámok kihúzhatóságának valószínűségét.

Döbbenetes volt ez a fajta időtöltés számomra, ám ezzel ártott a legkevésbé.

Még mindig jobbnak tűnt, mint amikor nekünk számolgatta, hogy mennyi pénzbe is kerülünk az államnak, mert a lakhatásunk, a koszt és a ruhák értéke bizony kimondhatatlanul nagy összegeket koptatnak el a közpénzekből, amiért mellesleg ő is megdolgozik.

El kell, hogy mondjam, a létjogosultságom már olyan szinten kérdőjelezve volt bennem, hogy az ilyen fejtegetések az azonnali elmúlás vágyaként törtek rám. Folytonos feszültséget éreztem, igazi fullasztót, szünet nélkül. Röhögni tudtam már csak, szerintem az őrület határán. Mellesleg két temetésen voltam jelen intézeti éveimben, és mindkettőt végig röhögtem. Nem ciciztem, hangosan beleröhögtem a gyászoló tömegbe.

Büntetést is kaptam érte.

Próbáltam én elmondani, hogy azért történt, mert nem bírtam el a fájdalmat. Ott álltam a gyászolók sorában, és láttam, ahogy a ravatalról leemeltek egy aprócska koporsót. Egy óvódás társunkat temettük el. Úgy éreztem, belehalok.

Teljesen jól látom az óvódás kislány arcát még ma is.

Élt négy, vagy öt évet? Nem tudom már.

Csak azt tudom, hogy nagyon aranyos kislány, szőkés pihés hajkoronájával, aprócska törékeny alkatával, és komoly arcvonásával véste magát emlékeimbe.

A temetésén fulladoztam, a mellkasomba csak tömörült a levegő de nem tudtam kilélegezni. Éreztem, hogy ha kiengedem a levegőt, akkor felszakad azzal együtt valami elviselhetetlen hangos sírás, és azt nem lehetett. Folyton láttam magam előtt az arcát, és elviselhetetlen volt, hogy most meg mozdulatlanságra kötelezte valami magasabb akarat, és nincs mit tenni. Nem lehet ezzel egyetérteni, és kimaradni sem belőle, és tenni sem ellene. Ott lehet állni fulladozva, visszanyelni az érzéseimet, és szemlélni azt az apró koporsót, amibe fektették apadozó kis testét.

Úr Isten!

A tüdőm robbanásig telt, a feszültség cikázott bennem és feltört belőlem a röhögés. Elviselhetetlen volt. Aztán folyt a könnyem, nyugtatni próbáltam magam, de ez ismét őrületes röhögéssé nőtt belőlem. Az egyik nevelő fegyelmezni akart, ám ezzel még feszültebbé tett. Gondoltam is hogy inkább engem is fektessenek oda a lányka mellé, és akkor talán megszűnik ez az őrületes kín.

A gondolataim fagyos halottisággal vádoltak Istent, embert, és magamat is.

Borzalmas volt. Egyszerűen nem értettem Isten dolgait, és mérhetetlenül ellenszenves igazságtalanságaként könyveltem a történteket. Ugyan mi haszna lehet a mindenhatónak egy gyerek halálán. Aztán visszavonhatatlanul eltemették, és hallottam a lecsapódó földrögöket, amiktől tompán kondult a koporsó. Az a hang kegyetlen volt, és véresen komoly.

-A kislány temetése kísértetiesen egybeolvad egy fiú társam temetésével, ami ugyan későbbi iskolám élménye volt, mégis mintha azonos érzéseket, emlékképeket okozott volna. Különös-

Számtalanszor felidéződött a lányka halála, nagyon megviselt.

A temetése után, az intézetben térdepelnem kellett büntetésből az érzéketlenségem miatt, és a halott megsértéséjért.

Az ítéletek. Fura dolog ez.

Emlékszem, hogy a nagymamám milyen könnyedén oldotta meg az ítélkezés kérdését.

Miközben csalánért mentünk a kanális partjára, én dúdoltam egy gyönyörű dalt.

Zúg a folyó...

- De szépen énekelsz kislyányom.-

- Ugye milyen mély annak a bácsinak a hangja, aki énekli ezt a dalt.? -

- Igen, ő Pol Robson, és a rabszolgákról énekel. -

- Milyen rabszolgákról? -

- A feketékről. Nem szerették őket. -

- Mért?

- A színük miatt. -

- A feketék a rosszak? -

- Dehogy is kislyányom. Azok is emberek, és a cigányok is, és Jézus népe is, akár hogy is bántják őket sokan. Beszélnek ellenük, ítélkeznek felettük.

- Akkor kik a rosszak mama? -

- Csak nézd meg mindenki tekintetét, ott lehet látni, hogy rossz, vagy jó ember. -

- Azért tetszik beengedni a fazekas cigányt, mert a szemébe nézett, mama?

És ha rosszul látja? -

- Nagyon kell figyelni és csak a tekintetét, minden más megtévesztő az emberen.

Aztán nem kiabálom rá, csak óvatos vagyok. Te is meg tudod majd ismerni a rossz embert a tekintetéről, ha nagyon figyelsz, és akkor légy óvatos, kerüld el a rossz szándékú embereket, ez fontos. Legyél óvatos. -

Ítéletek!

Milyen veszélyes és ártalmas csapdákat tudnak képezni az életemben. Akár a nevelőm, akár más emberek ítéltek el, az nem múlt el maradéktalanul.

Évvégén jött egy hír, hogy aki dolgozni szeretne, az most megteheti, mert két kislányt keresnek nyári munkára egy Balaton parti pecsenyesütődébe. Két osztálytársam jelentkezett velem egyszerre, és félő volt, hogy akkor már nem férek a keretbe, szerencsére a tulajdonos mindhármunkat alkalmazott.

Vérvétel, és egyéb alkalmassági vizsgálatok előzték meg a munkakezdést.

A két társam rövid idő elteltével megköszönte a lehetőséget, és nem jöttek többet dolgozni, így bátran állíthatom, hogy szabadnak éreztem magam. Már az a tény, hogy vonattal járhattam dolgozni, és otthonka viselete nélkül tehettem ezt, a boldogság érzetével töltött el.

A főnöknőm mosolygós, igazi üzletasszonyként, és jó szakácsként mutatkozott be, a férje pedig gondos segítőtársaként, aki az áruszállításával volt elfoglalva többnyire. A főnöknő mindig egyértelmű utasításokat adott.

- Gyöngyi gyere, megmutatom, hogy mit kell csinálnod, és hogyan, mivel.

Ez itt a sütöde, az ablakaik a pultok is egyben, azon keresztül szolgáljuk ki a vendégeket. Sütünk kolbászt, hurkát, pecsenyét, halat külön zsírban, és főzünk kukoricát. jaffát, és málnát szolgálunk italként, a sört én kínálhatom csak, te nem.

Itt a mérleg és a dekánként felsorolt árak is, minden listázott ételhez feltüntetve, külön-külön. A mérleg pontos használata kötelező, nem csapjuk be a vendéget egy dekával sem. Az italok mérése legalább ilyen fontos, ezért itt találod a mérőedényt, azzal mérheted a jaffát is a szódához. Pénzzel és a vendégekkel egyelőre nem érintkezhetsz, a pultnál én állok, és te segítesz. Romlott, büdös ételt nem készítünk, ezért figyelj a hűtő használatára, és a tisztaságra. Légy nem szállhat a húsra, mert az fertőző, és akkor ki kell dobni, ezért ügyelj rá, hogy a felhasználásig maradjon csak elől, a többit vissza a hűtőbe. Az üzlet előtti asztalok mindig ragyogjanak a tisztaságtól. Ne kelljen figyelmeztetni, tízpercenként töröld le az összest, és hozd be a poharakat, amiket azonnal csillogóra kell mosni.

Ebédidő tíz perc, a raktárban. A rossz munkához sok idő, és energia szükséges, mert rendet kell tenni utána, ezért dolgozz jól és pontosan, hogy gyorsan végezz. -

Becsületükre váljék, hogy ez a követelmény magukkal szemben is komoly volt, és tényleg minden frissen, és tisztességes áron került a pultokra, mosolygós, jó modorral. Nagyon tiszteltem őket, és igyekeztem megfelelni minden erőmmel.

Soha nem viselkedtek velem csöpögősen nyájaskodón, vagy haraggal.

Tették a dolgukat becsülettel, és én is.

Zárás után rendbe kellett tenni az üzletet, és bizony sötét volt már mindig, mire az intézetbe érkeztem. A főnöknő rendes volt, esténként vihettem az intézetbe kukoricát, halat, vagy ami maradt.

A munka érdekesnek, de nagyon nehéznek bizonyult. Reggel, előkészítettük a tűzhelyet, a sütnivalókat, és a kisütéshez szükséges zsírt felforrósítottuk. A halak panírozását sütés előtt kellett végezni, így elég volt a felolvasztásukkal, és a panírral előkészülni. Mindig minden, isteni finom volt.

Egy hét elteltével szólt a főnöknőm, hogy most már álljak én is a pulthoz, és köszöntsek minden vevőt, szolgáljam ki őket. Rettenetesen féltem a vendégektől, szégyenlősen, tele gátlásokkal kezdtem munkához. Nagyközönségnek bizonyult ám a felém irányuló, kígyózó sor. Nem volt könnyű, mert sokfélét kértek az emberek, aztán meggondolták magukat, és kiegészítették a listát.

A második hónap végére, már annyira fájt a lábam, hogy a sarkam elkezdett széthasadni, és alvásra vágytam. Fel is vetettem anyunak írt levelemben, hogy abba kellene hagynom, mert fáradt vagyok, de ő erre azt mondta, hogy ki kell bírni.

Két és fél hónapot dolgoztam le teljes erőbedobással, remélve, hogy a béremből vehetek egy farmernadrágot. Az volt a vágyam, egy saját Lewis farmer.

A főnökeimmel soha nem beszélgettünk tartalmasan, kimértek voltak, három lépés távolságot mindig betartva, udvariasan, csak a munkára összpontosítva. Amikor elbúcsúztam tőlük a megállapodás szerinti időben, fogalmam sem volt hogy megkedveltek-e, de az tény, hogy tizenhat évvel később, a pesti Kígyó utcában sétálgató főnök úr, meglepett, örömteli arccal rám köszönt.

- Gyöngyi! Te vagy az? Milyen boldog lesz a feleségem, ha meghallja majd, hogy láttalak. És mi van veled...? -

Hihetetlen volt, hogy még a nevemet is tudta. Megmondom őszintén, nagyon jólesett.

A tőlük tanult kereskedői tisztesség és fegyelem, etalonként él bennem még ma is, ha a kereskedelemről van szó. Azt hiszem, megszerettem őket.

Na persze, a megtiszteltetést sem fogom elfelejteni, hogy a főnök úr mindig megkínált a kedvenc ételéből. Szája szélét nyalogatva tekerte ki a zacskóból a friss májat, miközben dicsérgetőn becézte azt, és megkezdte a szertartásos főzést.

Feltett forrni egy nagyfazék vizet, és a kb. 15-20 dkg-os máj kockákat darabolt.

Forró vízbe dobálta, rövid ideig hagyta csak főni a májat, mert állította, hogy véreznie kell kicsit. Akkor aztán megkezdte a fűszerezést, sózta, borsozta, és pirospaprikázta a gőzölgő májat, aztán kenyérrel és uborkával fogyasztotta. Állati finom volt.

A béremet nem kaptam meg, mert a nevelőm vette fel, ezért tőle kértem.

- Csak nem képzelted, hogy megkapod a pénzt?

Gyerek vagy te még ilyen sok pénzhez. Anyukádnak fogom eljuttatni, majd ő eldönti, hogy mennyit kell belőle hazaadnod. Már meg is beszéltem vele régen, és örült is neki. -

- De ezért a pénzért sokat dolgoztam. -

- Már döntöttem, anyukád kapja meg. -

3.200,- volt a bérem tizennégy évesen kerestem, nagyon sok munkával egész nyáron, és nem kislányos tempóval, hanem kőkemény talpalással, reggeltől estig.

Csak viszonyításul mondom, hogy tizenhét évesen helyezkedtem el az első munkahelyemre, 14,20 Ft órabérrel, szakmunkásként. Ez havonta 2.500,- ot jelentett, és jól kerestem. Gondolom érthető, hogy három évvel korábban 3.200,- tényleg sok pénznek számított.

Egyszerűen felháborított a hátam mögötti összeesküvés és hogy nem én dönthetem el az esetleges nagylelkűségem kérdését. A dühtől nem láttam, mert annyira szerettem volna azt a farmert minél előbb.

Nem is kaptam meg a béremet, ez helyett anyám elvitt egyszer az akkori Tangó nevezetű piacra, és vett nekem egy farmernadrágot, mást, mint amire vágytam, a többi pénzről nem tudtam, csak hogy anyukám felsorolta a befizetni valóit.

- Ja, és az albérletet is ki kell fizetnem valamiből Gyöngyikém. -

Jól van ez így, most már. Végül is örült anyám a pénznek, és ez engem is kiengesztelt.

Az bántott csupán, hogy a nevelő döntött a pénzemről.

 Egykori nevelőm utolsó ártalmaként könyvelhetem.

Utószó:

Gyermekkorom nem múlt el nyomtalanul, sokkol még ma is, amikor váratlanul felidéződik bennem. Bátran állíthatom, hogy a gyermekkoromban szerzett sérülés, egész életemet eltorzította, sőt annak következménye a boldogtalan felnőttségem is. Gyógyulnom kellett, hosszú éveken keresztül. Házasságba menekültem 18 évesen, és nem jól választottam párt. Férjem agresszív viselkedése, hűtlensége, italozása, váláshoz vezetett.

Három gyermeket hoztam világra, aztán menekültem velük együtt. Jó döntés volt. Albérletbe kényszerültem gyermekemmel és egy férfit sem engedtem a családom közelébe. Féltettem őket mindenkitől. A férfiaktól nem zárkóztam el totálisan, egy ? két szexuális kapcsolatot bevállaltam, kizárólag szexuális kapcsolatot. Azonban, ha a férfi elkezdett hozzám ragaszkodni, vagy betolakodni az érzéseimbe, esetleg elkezdett számon kérni döntéseimről, netán én kezdtem szerelmesedni, akkor leléptem, azonnal, és visszavonhatatlanul. A durvaság legfinomabb jelére, végérvényesen elzárkóztam, még mielőtt kapcsolattá válhatott volna egy ismeretségből. Megvenni nem lehetett, egyszerűen nem, és kész. Ebből adódóan totálisan egyedül léteztem, ami gazdaságilag igen csak megnehezítette az életemet. Saját lakásról kellett gondoskodnom, hogy a gyermekeimnek igazán szép, és nyugodt otthona lehessen. Ebből adódóan folyamatos munka lett az életem, és folyamatos nélkülözés. Lakásvásárlás részletre, egyértelmű eladósodás. Rémálom! A megvásárolt lakást el is kellett adnom, mert nem tudtam egy keresetből fönntartani. A gyermekeim nem vehették észre állandósult kétségbeesésemet, ezért mindent elkövettem. Bízom benne, jó anyjuk vagyok, nem tudom.

 Most vidéken lakunk. A fiam már a párjával, külön él tőlünk, a lányaim is lassan felnőnek. Ezért is engedtem meg magamnak a szerelmet, társkeresést. Tavaly férjhez mentem.

Végre, boldogságomért!

Sajnos számos elesett sorstársam él némaságban. Szerintem TILOS a bezárkózás! Mindent ki kell mondani, úgy lehet feldolgozni a sérüléseket. Természetesen nem mindegy, hol és kinek beszélünk, fölösleges újabb sérülések beszerzése. Szerencsére én már túl vagyok ezeken. Kizárólag azt építem be a külvilágból, amikre szükségem van. Kérem, ne vegyék ezt barátságtalanságnak, illetve illetlenségnek tőlem. A könyörületesség nagyon fontos, sőt bíztatásuk. Remélem, valóban azt hallják ki mondandómból, ami a lényeg, időben észre venni a bajt és megelőzni. Ha már bekövetkezett, akkor feldolgozni.

Sorstáraimnak kizárólag nyíltságommal segíthetek.

Éveken keresztül gyógyultam. Tanulnom kellett kimondanom a fájdalmaimat. Saját szempontjaim szerint, számomra bevált módszereket említenék, persze nem biztos, hogy másoknak is szimpatikus lépések ezek. Érdemes megkeresni a magunknak való erősítési formákat. Véleményem szerint: Fontos kialakítani a saját szentélyünket. Nem a legszebb megfogalmazással, kinevezni a helyünket, mert van helyünk. Ha nem érzik is így, attól képletesen kinevezhetnek akár egy fotelt is a célra. Valami kis helyet kell biztosítani, ahová elvonulhatunk gondolatainkkal. Ahol biztonságban érezhetjük magunkat. Nagyon jó módszer az írás, amit kizárólag mi láthatunk. Valószínű zagyvaságokat fogunk először lejegyezni, de az már siker. Nevezhetjük ezeket a zagyvaságokat kulcsszavaknak is, ha jobban tetszik. Többnyire az a fontos, hogy bántottságunkat magunkon kívül helyezzük, vagyis lehetőleg tényleg írjuk le. Ezáltal történik egy olyan varázslat, hogy kívülről láthatjuk a gondunkat, más szempontok szerint is felmérhetővé válik éppen aktuális helyzetünk. Kezdetnek jó megoldás lehet szerintem, de nem tudhatom más helyzetét. Nagyon fontosnak érzem gyermekkoromtól, mondhatnám az önvédelmem képességének fő pillére, a józanság megőrzése. Hatalmas akarattal vigyáztam mindig a józanságomra. Ebből adódóan a drogoktól, alkoholtól önfegyelmemből adódóan, mindig tartózkodtam. Istenem, de jól tettem, de jól teszem! Tiszta szívemből kívánom, hogy mindenki érezze át ennek fontosságát. Egy, egyébként is megbántottságtól sértett embernek vigyázni kell minden erejére. Egy pillanatig sem lehetünk magunk által okozott kiszolgáltatottság helyzetében, éppen elég, amik egyébként adódnak. Gondoljunk csak bele, egy ittas, vagy egy lekábított ember, saját magát teszi ki komoly veszélyeknek. Józanul simán vehetők azok a kanyarok, amiben kábultan fokozódhat kiszolgáltatottságunk. Bevezetőmben már csak annyit, hogy érdemes egy számunkra szimpatikus szakembert választani. Egy jó pszichológus, pszichiáter sokat segíthet. Engedjék meg, hogy számomra nagy emberek könyveit ajánljam. F. Várkonyi Zsuzsa / Már százszor megmondtam / könyvével kezdtem, fantasztikus élmény volt számomra. Dr. Prof. Popper Péter könyveit, mindenkinek jó szívvel ajánlom.

Legkedvesebb tanárom azonban Szilágyi Edit Pszichopedagógus, aki éveken keresztül segítette gyógyulásomat.

Az igazi megoldást mindenki magában őrzi!

Az sem baj, ha időnként rosszul döntünk, hm... belefér. Mégis, szakembert érdemes felkeresni, ha attól jobban érezhetjük magunkat.

Egyszer hallottam, illetve olvastam valahol, már biztos vagyok benne, hogy a Biblia oldalairól nyert ismeretem, hogy pontosan annyit mérnek ránk, amennyit elbírunk. Semmivel sem többet. Ez nekem tetszik! Akár mi is jön, tuti elbírom, hiszen képes vagyok rá, gyárilag kaptam adottságként, mint mindenki. Ezt olyan kényelmes tudni, ad valami fanyar, ám de kellemes biztonságérzetet. Hm...az önbecsülésemnek is jót tesz. Az égiek már csak tudják.