Egy arc fényben és eltűnőben
Popper Péter 2005.03.08. 12:15
Popper Péter cikkei.
Megjegyzésem: Nem titkolom, bele vagyok szerelmesedve minden szavába, mert hiteles, mert kifinomult és megindító. Gondolkodni kezd az ember, a megnyilvánulásaira.:) Ezért örülök is, hogy rátaláltam egy kitűnő, és ismert írására.:))
Magam részéről, már behabzsoltam régen a mondanivalóját, azért jelentetem a cikket itt is és az elérhetőségét is ( http://www.hidegkut.waldorf.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=3 ), hogy tanuljanak tőle az emberek, hogy mindig rá találjanak. Mérhetetlen tiszteletem Popper Péter felé: Gyöngyi
Popper Péter: Egy arc fényben és eltűnőben
Gyakran idézem fel magamban a hangját, ahogy utolérhetetlen kedvességgel, kicsit éneklősen szólt bele a telefonba: Török Sándor. Sokat játszottam a nevével: Török Sándor, Örök Vándor. Számomra az volt. Nyolcvanadik születésnapján megkértük:
- Sándor bácsi, olyan ritkán beszélsz magadról. Most mondj valamit nekünk- rólad.
Tűnődött. Végül azt mondta:
Tudjátok, nekem mindig sikerült olyan zűrzavarba bonyolódnom, hogy évekig tartott, amíg kidolgoztam magam belőle. Hogy megcsinálhassam a következő zűrzavart…
Gyerekkoromban ismertem meg. Szüleim barátja volt. Sok évvel később az ő csoportjában kezdtem foglalkozni az antropozófiával. Valószínűleg egyik legrosszabb tanítványa voltam, kételkedő, aki mindig kész volt egy olcsó viccel megtörni a hangulat áhítatát. Sándor bácsi mosolygott. Azóta tudom, hogy ha egy tanítás, egy tanulókör nem tűri a kételyt és a humort, onnét menekülni kell. Mert akkor nem hívők, hanem fanatikusok gyűltek össze. Lutherről mesélik, hogy egyszer felkereste egy fiatal pap.
- Doktor, nagy baj van! Néha én magam sem hiszem, amit tanítok. Luther felnézett az égre:
- Hála neked Uram! Azt hittem, hogy csak én vagyok ezzel így… Török Sándor érdekes író volt. Megszámlálhatatlanul sok pici cédulára dolgozott, amiket könyvelői precizitással tartott rendben. És nemegyszer maradandót alkotott: Az Örök vasárnapok, a Valaki kopog, a szívek felett bukfencező két manó regénye a Kökölyszi és Bobolysza, Csilicsala bácsi, a varázsló, aki hívásra azonnal megjelenik, hívás nélkül egy kicsit előbb… Fabrici, a kötéltáncos, az Öcsi filmek, különösen a Hahó a tenger. Magatartásával némán tanított, nagyon ritkán fogalmazott meg valamit. Például arra tanított meg, hogy a tanítványt szabadon kell hagyni. Hadd keressen, hadd kószáljon el. A tanítványnak szabad elárulnia a mestert. A mesternek kell hűségesnek és szolidárisnak maradnia. Ő az maradt. Tudta, hogy ugyanabban az ügyben tanúskodom mint ő, akkor is, ha más csillagok alatt született eszmék és megismerések között kalandozom, és már nem tudok csatlakozni egy szellemi iskolához sem. Elfogadott spirituális kóbor kutyának, aki minden fához, bokorhoz odaszagol, néha felemeli a hátsó lábát és odább áll, néha egy időre lehever az árnyékban. Azért magamtól sokszor megkérdezem: Baj ez? Amikor a Belső utak könyvéért megkaptam a Török Sándor díjat, úgy éreztem megérkezett a választ: Rendben van. Az is rendben van, ami nincs rendben."
Az asztalnál mindig volt csoki. Az akkori idők Balaton, Korfu, Sport és egyéb "szeletei". Tudta, hogy akit szeretnek a halhatatlan istenek, az örökké gyerek marad. Ő sem akart komor felnőtté válni. A világ minden tájáról hozott kövek között élt, ennek az ajándéknak örült a legjobban. S a falon volt egy kép, felírással: "Akik a hegyről már lemennek, magukban énekelnek."
Ma már tudom, hogy ilyenkor nem is olyan könnyű énekelni. Néha mosolyogva megjegyezte idős koráról:
- Ez már menetszázad! Elég jó, ha valaki nem túl igényes.
Ez egy alázatos szentnek a mondata. Mostanra én is a menetszázadba kerültem. Szerintem, ha valaki nem túl igényes, akkor is elég rossz.
Török Sándor úgy élt, mint aki bármelyik pillanatban meghalhat. Vagyis úgy élt, mintha örökké élne. Minden szeretetteljessége és megértése mellett volt benne valami férfias keménység. Sikere volt a nőknél. Meglett asszonyok is, de különösen fiatal lányok hajlamosak voltak belészeretni. Ám, ő csak kedvesen haverkodott velük. Mégis általuk jött el az a pillanat, amikor fejbe kólintotta a felismerés, hogy megöregedett. Egy ifjú hölgy kísérte el valahova. Egyszer csak váratlanul belekarolt Sándor bácsiba:
- Vigyázz! Itt lépcső van!
Az ilyen mondatok után mindig marad egy kis sajgás az ember szívében, akkor is, ha az ember Török Sándor.
Nem sikerült otthon meghalnia. A kórházban, azután- mint Keleti István mondta- az orvosok keményen megdolgoztatták azért, hogy elhagyhassa ezt a világot. Egyszer együtt ültünk az ágya mellett. A félöntudat határmesgyéjén járhatott.
Néha megfogtuk a kezét, meghökkentő erő volt még benne. Időnként felsóhajtott: - Jaj, mibe keveredtem…
Minden bizonnyal, a végén valamennyien hosszú időre belekeveredünk az egymásba omló létsíkok dzsungelébe, amíg derengeni kezd a feltisztulás világossága…
Van néhány mondat, amit az ember magával visz mindhalálig… Egy alkalommal elmesélte, hogy közvetlenül a háború után találkozott Sík Sándorral a piarista rend híres költőjével. Neki panaszkodott:
- Tudod, ott a munkaszolgálatban, az aknamezőkön, éhezve, életveszélyben nekem olyan szellemi erőim voltak… Olyan tiszta voltam. Most hazajöttem, hála Istennek él a feleségem is, ép a lakásom, állásom van… Hát már annyira, de annyira el vagyok piszkolódva… Elkeserítő.
Akkor Sík megölelte.
- Sándorkám, hát ilyen az ember élete. Az ember mindig elesik és mindig fölkel.
|