Az ember fáj a földnek
Popper Péter 2005.03.10. 12:05
És mégis: ennél keserűbb mondatot azóta sem írtak le. Vagy talán még Mérei Ferenc, aki szerint „hallgasson a szociálpszichológia, amíg nem magyarázza meg, hogyan volt lehetséges, hogy Krisztus után kétezer évvel embermészárszék alakult ki Európa közepén”.
A pszichológia hallgat, de én nem.
Title goes here
Popper Péter
Az ember fáj a földnek
(Népszabadság, 2004.05.22.)
...írta annak idején Vörösmarty, amikor még nem volt
repülogép, rakéta, tank, mérges gáz, nem voltak világháborúk, totális
rendszerek, lágerek, gázkamrák, gulágok, amikor az Egyesült Európa még Napóleon
rögeszméjének számított, és senki sem tudta, hogy mi a globalizáció, amikor
emancipálták a zsidóságot, s a gyermeknemzés még a vezető politikusok részérol
is családi intimitásnak számított, nem hazafias tettnek. Azóta a természet
lassan haldoklik körülöttünk. A simli önfenntartásunk legfontosabb eszközévé
vált, legyen szó adózásról, életrajzírásról, üzletrol. Csaknem egy évszázadig a
hóhérok és balekok országának alattvalói voltunk, s a rabszolganemzedék
legfontosabb fegyvere a hazugság. Nekünk is negyven évig kellene vándorolnunk a
sivatagban, amíg kihalunk.
És mégis: ennél keserűbb mondatot azóta sem írtak le. Vagy talán még Mérei
Ferenc, aki szerint „hallgasson a szociálpszichológia, amíg nem magyarázza meg,
hogyan volt lehetséges, hogy Krisztus után kétezer évvel embermészárszék alakult
ki Európa közepén”.
A pszichológia hallgat, de én nem. Én azt gondolom, hogy a XX. század, sőt
már a XXI. század kezdete is bebizonyította, hogy a civilizáltság, a keresztény
kultúra milyen hihetetlenül vékony máz rajtunk. Hiszen a németek voltak Európa
egyik tudományos és műveltségi tartóoszlopa. Itáliába utaztunk, hogy
teleszívhassuk magunkat a művészetek éltető és csodálatos levegőjével. S ez a
humanista csoda vékonyabbnak bizonyult, mint az egynapos jég a Balatonon, amint
meglegyintette az orület szele, a gyilkolás lehetőségének fuvallata, már
darabokra is hullott, és feltört alóla a világ legostobább fanatizmusának a
kénkoszagú buze. Freud még azt tanította, hogy a civilizáció akkor kezdodött,
amikor az ősember veszett dühében toporzékolt, rikácsolt, de nem csapta fejbe
bunkójával a másik embert. Mi, magas kultúrájúak, már újra fejbe csapjuk. Mert a
technológia szédületes fejlődését nem követte az emberi intelligencia, erkölcs,
érzelmi világ hasonló ütemű fejlődése. Az olló egyre jobban szétnyílt közöttük.
S mihez kezd az emberiség egy intelligenciáját meghaladó technológiával, például
a haditechnikával? A helyzet egyre jobban hasonlít arra, amikor egy gorilla
kezébe kézigránátot adnak. Végül vagy magát robbantja fel, vagy egész
környezetét.
Az apostoli korszak óta mennyi idő alatt vált egy üldözött egyház üldözové?
Az egykor keresztény Közép- és Kelet-Európa a megkeresztelt pogányok népirtó
birodalmává? Mi lett a „szent Oroszországból”? Ragadjak ki mai példákat? Nem a
beismert észvesztés jele, amikor a vallásos Amerikáról kiderül, hogy katonai
kínzókamrákat muködtet? Nem orület-e, hogy látványos információként bejött a
lakásokba a szerencsétlen amerikai fiatalember lefejezése, késsel és „Allah
hatalmas!” kiáltással? Nem tűnik-e becsavarodottnak az a bíró, aki egy drogos
fiatalembert arra ítél, hogy hónapokon keresztül, szobájában, egy koporsó
mellett aludjon? Normális-e az a „jogállamiság”, amire hivatkozva, sok tíz- és
százmillió forint üti a markát kirúgott alkalmatlan vezetőknek? Rendjén van,
hogy negyvenezer elsikkasztásáért börtön jár, de négyszázmillió lenyúlásának
nincs következménye? Valóban ez a szerencsétlen bolygó lenne a kozmosz
elmegyógyintézete, ahová más égitestekről a tébolyultakat inkarnáltatják?
Annak idején nagykamasz fiam – van már huszonöt éve is – apja iránti
tiszteletlenségtol vezettetve így szólott hozzám:
– Mondd apa, mitől van nektek olyan nagy pofátok? Nem veszitek észre, hogy
ti, sőt a nagyapáék is, megbukott generációk vagytok, azzal a
szörnyuségtömeggel, amit magatok mögött hagytatok? Hátha mi egy rendesebb
világot fogunk csinálni?
És én belátva igazát, mint bukott generáció, huszonöt évre elhallgattam, és
vártam a jobb, igazabb világot.
De ami helyette jött, a szabad demokráciának nevezett politika, a maga
alattomos kisstíluségével, álszent frázisokkal leplezett züllöttségével, ahogy
az elvtárs helyett immár polgárnak nevezett kisemberhez közeledett, egyik
kezében kereszttel, a másikban bugylibicskával – nem volt megnyerő jelenség. De
most történt valami enyhén szenilis vagy inkább gyagyán uniformizált
szerepválasztás a múltból: mindenki egyformán elnyomott és áldozat lett,
„tízmillió színkuruc, labanc meg egy szál se” – ahogy Esterházy akkor
nyilatkozta, „számottevő elhülyülésünkre” figyelmeztetve.
Tévedés ne essék: nemcsak mi vagyunk ebben a döglődő kaméleon-állapotban. Az
emberiség valamilyen világszemlélet-váltás véglegesen átmeneti zűrzavarában él.
Egyszerűbben szólva: az emberek többségének ítéloképessége, arányérzéke mintha
megbillent volna. Ez az őrület fenyegetésének a jele. Őrületen én azt értem,
hogy a fejekben összekeverednek a racionális és mitologikus, sőt a mágikus
gondolkodás elemei. Félelmetes, amikor egy-egy nép a politikusok által szított
olcsó és tetszetős nemzeti és faji mítoszokba gabalyodva, mindennapos,
racionálisnak tűnő cselekvésekkel tölti ki a legendakört. Olyan, mint az igazi
paranoiás reakció: minden részlet logikus, csak az egész abszurd.
Mindez még nem az elmebajt jelenti. De már jelentős eltávolodást az
épeszuségtől. A téboly egyelőre csak a magas politikát művelő politikusok
megnyilatkozásaiban árulja el magát. Ahogy egy vezér és haverjainak személyes
diktatúrájára törekednek. A más véleményt vallók felakasztása, lelövése,
elrablása, megkínzása, amiről a világ minden táján feltárt tömegsírok
tanúskodnak. Ahogy megrázóan tiltakozó szavakkal, de egymás között is széthúzva,
igencsak halvány tettekkel elfogadják, hogy a terror, a merénylet komoly
politikai tényezővé vált. A lakosság életérzésében pedig növekszik a kollektív
rettegés a kiszámíthatatlan erőszaktól, amit annak idején az anarchizmus soha
nem tudott elérni. Pénzimádatuk következményeként nap mint nap miniszterelnökök,
miniszterek, rendorkapitányok maffiózó voltáról lehet értesülni. És elszánt
törekvésükről az „idegenek” kiűzésére, és a személyes gyors meggazdagodásra, no
de mindenáron! A keresztény Európát szajkózó népvezérek számára Pál apostol
szavai megmosolyogni való naivitások: „Mert minden rossznak a gyökere a pénz
szerelme, mely után sóvárogva némelyek eltévednek a hitben…” (Tim. 6. 9. –
10.)
Mint tudjuk, minden társadalmi kór lefelé fertőz. A népség-katonaság az
elithez igazodik. Ha a honatya, a bankár, az elnök-vezérigazgató lop, csal és
hazudik, akkor hazudni, csalni, lopni fog még az utcaseprő is, amit lehet, ha
mást nem, lócitromot verébbel.
Füst Milán idéz egy nyolcvanéves aggastyánt, aki a tolvajok falujának
lakója. Ilyen vénséges vénember létedre, még mindig lopsz? Uram, nálunk
mindenki lop. Ha mindig csak tőlem lopnak, éhen halok.
A világ érezhetően a megőrülés felé tart. Ennek egyre több jele
regisztrálható. Bár pszichológus vagyok, talán a világ mégsem fog beperelni,
hogy a vérem is kicsorduljon. De állítom, hogy a valamikor nézhető és olvasható
média ma már azért nem nézhető, nem olvasható, mert kizárólag perverz eszementek
kiszolgálására rendezkedett be, akkor, amikor a hírt – mint műfajt – csakis a
gyilkosságokra és egyéb köztörvényes bűncselekményekre, a botrányokra, ostoba és
műveletlen musztárokra, és primitíven tálalt obszcén szexre redukálja.
Bulvárlapok eldorádója szerte a világon. A reklám már nem árucikkeket hirdet,
hanem vágyak teljesülését ígéri, hogy vásárlóközönségét ne csak kiszolgálja,
hanem meg is teremtse.
Nálunk az amerikanizált elmezavar váltja a kihaló szovjet típusút, néha még
keverednek. Például amikor az „élni kevés, éhen halni sok” határán tántorgó
nyugdíjasokhoz, jó sok pénzért legyártott és szétküldött szép kék betűs levél
érkezik, amiben felhívják elmélázó figyelmüket: milyen jó nekik, hogy májusban
megkapják a megígért 13. havi nyugdíj egyheti részletét? Szegénykék, talán
jobban örültek volna, ha ez a pénz is az ő borítékukba kerül. Nem monomániás,
aki hazaárulónak nevez mindenkit, aki az ő rögeszméjétől eltérően képzeli egy
ország boldogulását? Normálisnak tekinthető-e, amikor a kétpólusú világ
megszűnése után is katonai erejüket fejlesztik, védelmi szövetségekhez
csatlakoznak olyan országok, akiket senki sem akar megtámadni?
Mi ennek az őrületnek a lényege? Valami olyasmi, mint amikor apa-anya
meghaltak, a gyerekek magukra maradtak, és rémületük kritikátlanná teszi őket, s
azt hiszik, hogy agresszivitásukból biztonság fakad. Vagy amikor az osztályfőnök
nem jön be órára, és az osztály megbolondul, mert úgy érzik, most minden szabály
érvényét vesztette. Hamarosan törni-zúzni kezdenek, mert pusztítani és
kegyetlennek lenni a legegyszerűbb.
Beszéljek érthetőbben? Mint vallástalan ember mégis az Istent siratom, mert
úgy látszik, ha az erkölcs és az értékrend spirituális gyökereit elvágják, abba
minden társadalom egy-két generáció alatt belebolondul és belezüllik. De aki
Isten után kapaszkodik, csak reverendákba, papi civil ruhákba vagy filléres
misztikák guruinak köntösébe markolhat, mert a bennük tartózkodók nagy része már
régen megbolondult, és üzletté meg politikává alakította egykori képességét a
leborulásra. Hogyan is írta József Attila? „A görögkeleti vallásban nyugalmat
nem lelt, csak papot, / országos volt a pusztulásban…”
Mi a megoldás? Az európai-amerikai kultúrában és az általa fertozött
területeken semmire sincs megoldás, sem az ír, sem a baszk, sem a breton, sem a
cigány, sem a zsidó kérdésre. Nincs megoldás Csecsenföld és Sri Lanka válságára,
Afrikában a törzsi öldöklésekre. Végül is báva tehetetlenségünkön
el-elvigyorodhatnak a terror fiai, a Hamasz-féle gyilkolók, az al-Kaidának
nevezett gengszterbanda, akik mára már nagyhatalommá nőtték ki magukat, s mintha
államok lennének, a diplomáciai tárgyalások lehetősége és az ellenük folytatott
hiábavaló hadviselés mindennapos téma. Az Irak elleni nemzetközi akció paranoid
abszurditására mostanában derül fény. A valóban létező és kétségbeejtő muzulmán
fundamentalizmustól és a nem létező tömegpusztító fegyverektől rettegő
megmentőink most próbálnak kimászni egy jól ismert helyzetből, ami egyre jobban
hasonlít Vietnamhoz. És éppen az ottani tapasztalatok után, ép elmével bele
lehet csúszni egy ekkora gödörbe?
Az én szakmámban súlyos lelki betegnek tartjuk azt az embert, aki semmilyen
problémáját soha nem tudja megoldani. E szerint a nyugati civilizáció is az. S
amiket mi problémáknak nevezünk, azok valójában tragédiák. Ez a beszűkült
tudattal, csak a pénz kegyelmére áhítozó világ szükségszerűen egyre
embertelenebbé és kegyetlenebbé válik. Talán mégis Pilinszkynek van igaza: „Nem
megoldásokra van szükség, hanem irgalomra.”
(A cikk megjelent a Népszabadság 2004.05.22-i számában.)
|