Popper Péter hetvenéves Hogyan öljük meg magunkat? címmel írt egy könyvet. Provokatív a kérdés. Provokatív az ember is, aki feltette. Groteszken válaszol rá. Azt tanácsolja, esztétikusan kell megölnünk magunkat, ne csináljunk horrort a halálunkból. Ne szurkáljuk össze, ne akasszuk fel magunkat, mutatósabb, ha például éhen halunk, vagy egy jó konyak társaságában megfagyunk. Komoly pszichológus ilyet nem mond. De Popper karcos, maró humorú közíró is, aki elcsen elemeket a szépirodalomból. Aki nem fér a bőrébe, nem fér a tudományágába, még kevésbé nem létező laboratóriumába. Belekotyog mindenbe. Roppant kíváncsi. A politika ugyanúgy érdekli, mint mondjuk a színészek természetrajza. Hozzászólási ingere van, ami persze szereplési kényszerrel párosul. Tévében, rádióban, be nem áll a szája. Szaporázva fûzi egymáshoz a szót. Vehemens. Gyakran akár föl is paprikázódik. Nem objektív. Mer végletekig szubjektív lenni. Hadonászik a kezeivel. A mimikájával még azt is "lejátssza”, amit mond. Örök nyughatatlan. Egy nagy mû helyett ír sokféle sikeres könyvet. Még pénzt is keres velük. Még népszerûsége is van. Nem úgy beszél, mint egy komoly tudós, hanem médiában, könyvekben, cikkben cseveg, anekdotázik, diskurál. Magától lemond az egyetemi katedrájáról, de közben százfelé tanít, az egész országban bárhol talál katedrát, nem tud nemet mondani a meghívásoknak. Összevissza lázong, zsörtölődik, de közben egész lényéből árad, hogy fenemód élvezi az életet. És másokat is erre biztat. Nincs benne semmi tanáros, papos, tévében is láthattuk, hogy kamaszokkal is korkülönbségre fittyet hányva, áradó természetességgel beszélget, vitázik. Mindenki haverja, aki fogadatlan prókátorként belekotyog az életünkbe, aztán annyira közvetlenül viselkedik, hogy már nem is vesszük észre, csak úgy, hívatlanul "szólított le” minket. Velünk van, jelen van, miközben súlyos dolgokról szól, szórakoztató ember. Popper Péter, a neves és közkedvelt pszichológus, ma hetvenéves.