http://www.lycaeum.org/languages/hungarian/lsdfaqh.html

A belső szilárdságról

Amikor Korzenszky Richárd meghívott előadónak a Tihanyi Tetőtéri Estékre, kiejtette ezt a két szót: "belső szilárdság". Amint forgattam magamban ezeket a szavakat, úgy gondoltam: ennél aligha találhatnánk időszerűbb gondolkodnivalót. A belső szilárdság hiányát manapság nagyon sokan érzik, megszenvedik, ám az okok nehezen tudatosulnak. Ismerünk ugyan nyugtalanító tényeket - az ökológiai válság, a terrortámadások, az értékvesztés, a drog, a munkanélküliség veszedelme -, rámondhatjuk, hogy ezek miatt billen belső egyensúlyunk, és van benne igazság. Ugyanakkor ritkábban regisztráljuk bensőnk veszélyzónáit, szilárdságunk változását, lazulását, meszesedését és mindezek okait. Ezekről keveset tudunk, mint ahogyan a pszichikum és mentális egészség területein is sok ember kissé analfabéta mifelénk. Pedig máris olyan új korszakba léptünk, amelyben a személyes felelősség önmagunk egyéni sorsáért kifejezettebb, mint a korábbi időkben bármikor. Kérhetünk ehhez segítséget a gyóntatótól és a pszichológustól, de - akár velük, akár nélkülük - mindenképp jó lenne önmagunkban találni új erőforrásokat és a védelmet.

Azt gondolom, a belső szilárdság legalább négy jelenséghalmazon nyugszik, négy tartóoszlopon, de nincs rábetonozva ezekre, inkább rugalmasan támaszkodik rájuk. Ezek:

az identitás,

a transzcendens világhoz fűződő viszonyunk,

az ember-ember közti kontextus és

a teljesítményeink.

Felvillantanék pár mondatot ezekről a tartóoszlopokról, és szeretnék még beszélni arról, hogy miképp védjük belső szilárdságunk állandóságát, mert a stabilitás érzése vagy illúziója nagyon fontos az embernek. A pszichológia én-védő mechanizmusoknak és/vagy elhárításoknak hívja a védekezőkészséget. Sokféleképp és igen rafinált módon ügyeskedünk, védekezünk tudattalanul vagy félig-meddig tudatosan, hogy megtarthassuk a belső állandóságot, miközben ezekkel az én-védő mechanizmusokkal megnehezítjük önmagunk megismerését, megértését, talányt adunk a pszichológusnak és saját magunknak. Legvégül majd beszélni szeretnék a hősről és a második felnőttkornak - tapintatlanul mondva -, az öregkornak és a belső szilárdságnak a kapcsolatáról.

Az identitás tehát az egyik tartóoszlop. Sok szó esik manapság erről a fogalomról. Könnyed fordítással azt jelenti: én-azonosság. És ezt kibővítve azt tartalmazza: tudom, ki vagyok, azonos vagyok önmagammal, az vagyok, aki vagyok, és mindez számomra evidens. Voltaképp nagyon széles és tág fogalom ez, jelenti azt a mélyebb, intenzívebb aktivitást is, amivel felismerjük és elfogadjuk magunkat származásunkkal, szociális hátterünkkel, ideáinkkal, vallásunkkal, hivatásunkkal, nemi és társadalmi szerepünkkel együtt, egyéni és kollektív múltunkkal, egyéni és kollektív történelmünkkel egyetemben.

A fogalom egyszeriben megragadhatóbb lesz és világosabb, ha olyan emberrel kerülünk bizalmas kapcsolatba, aki identitáskrízist él át. Nem véletlen, hogy a II. világháború után, az amerikai frontkatonák pszichés zavarainak gyógyításakor vonult be az identitás fogalma a pszichológusi szakmába. A katonák egy csoportjának lelki zavara abból fakadt, hogy addigi felfogásuk elbizonytalanodott, "elvesztették önmagukat", megsérült hazájukba vetett hitük, idealizmusuk, mély, belső szégyent éltek át. Mintha egy fontos tartóoszlop megroggyant volna alattuk. Történelmi változás, társadalmi rendszerváltás éppúgy veszélyeztetheti az identitást, mint a migráció vagy a társadalmon belüli túl gyors egyéni mobilitás. Az identitáskrízisben az eladdig jónak hitt, elfogadott, talán szeretett egyéni múlt, származás, szociális háttér és az ezekre ráfűződött ideológia és értékrend megkérdőjeleződik.

Az identitás folyamatosan épül. A kisbabának nincs identitása, de a kamasznak már van, a kamaszkor az egyik jelentős forduló az életfolyamatban, és hozhat identitáskrízist. Hiszen ekkor a változás forradalmi. A testi, a fiziológiai, a pszichikus módosulás nagy, másképp néz ránk a környezet, élesen vetődnek fel a "voltaképp ki vagyok én?", és a "milyen vagyok?" kérdések. Az életfolyamatban a másik nagy identitáskrízis-lehetőség amikor az első felnőttkorból átlépünk a második felnőttkorba. A klimax fordulópontja ez, amely nők és férfiak életében egyaránt hozhat nehézségeket, de változást mindenképp hoz. Változás és folyamatosság, ez a két izgalmas, mert ellentmondásos működés itt - a személyiség szilárdsága szempontjából. Változni, de a folyamatosságot mégis megtartani, többek között ebből áll az életvezetés művészete. Az identitást néha át kell alakítani, meg kell újítani, ami szenvedéssel járhat. Ez lassú folyamat. Ugyanakkor menet közben építeni kell a részben összerombolódott múltra, a maradékra, mert a folyamatosság véglegesen nem szakadhat meg. A folyamatosság és a változás kettőssége, ellentmondásossága jelen van, és nekünk e kettő között kell egyensúlyozni.

Egyéni és közösségi múltunk ismerete, elfogadása, megbecsülése identitásunkat erősíti, mint a fát, ha mélybe kapaszkodnak gyökerei. Amikor gyermekeink előtt eltagadjuk vagy nem tudatosítjuk, hogy felmenőik milyen vallásnak, világnézetnek, társadalmi rendnek voltak a hívei - kényelemből vagy félelemből eltakarjuk előlük ezeket -, akkor későbbi identitásuknak elvágjuk egy-egy gyökerét. Őseinktől, a múltunktól sokat kaptunk, többek között az életünket, és amit kaptunk, abból sokat továbbadunk a jövőnek. Ez a tudat és érzés én-erősítő. Az empatikusan is átélt múltból érezhetjük meg azt, hogy tetteink, szavaink, bármily csekélyek, nem csupán erre az egyetlen életre szólnak. Ez a gondolat már átvezet bennünket a transzcendencia gondolatához.

Milyen a viszonyunk hozzá, a természetfelettihez? Ahhoz a világhoz, amelyet sem természetes érzékszerveinkkel, sem kifinomult masinákkal, technikákkal nem tudunk megragadni? Az elméleti fizikusok mondják, számításaik szerint elvileg megvan annak a lehetősége, hogy a mi három plusz egy téridő-dimenziónk mellett többféle más dimenziók is léteznek, amik átfonják, átszövik négydimenziós világunkat, talán szinkronicitásban mozognak velünk és körülöttünk. De ezeket nem érzékeljük, ha mégis, akkor csak annyira, mint a síkföldi ember a gömböt. A síkföldi ember csak a szélességet és a hosszúságot ismeri, a mélységet, a teret nem, és amikor síkvilágán áthalad a gömb, akkor a síkföldi ember előbb egy pontot vesz észre, majd egyre nagyobb és nagyobb köröket, később egyre kisebb és kisebb köröket, legvégül ismét lát egy pontot és kész. Világán áthaladt valami, de a gömböt magát a síkföldi nem észleli.

A pszichológia keretében a parapszichológia, a telepátia, a clairvoyance jelenségek és az extraszenzoriális észlelések (ESP, Extrasensory Perception) kutatásai próbálnak megérteni valamit a természetfölöttiből vagy a természeten túliból. Az eredmények szkepticizmusra hangolják az embert. A kísérletek, ha biztató stádiumba jutnak néha, tudományos feltételek között szinte mindig megismételhetetlenek, tudományosan nem érvényesek. Tény azonban az, hogy vannak közöttünk emberek, akiknek képességeik rendkívüliek, talán kapcsolatba tudnak lépni más dimenziókkal, de sajnos ellenőrizhetetlenül, mintha a tudomány számára nem akarna megnyílni a természeten túli világ. Talán inkább a misztikusoknak, akiknek észleletei a tudomány számára szintén ellenőrizhetetlenek, mégis a vizionáló szentek életvitele, egyéni hitelük és a mögöttük álló egyházi felügyelet valamelyest elfogadást élveznek.

Magunkfajta köznapi ember számára a belső szilárdságot az a kapcsolódás adja, amikor az egyén gyakorolt vallásának felettes hatalmában, hatalmaiban olyan mélyen és erősen bízik, mint a kisgyerek a rendes szülőben és az őrangyalban. A maga istenével személyes kapcsolatban lévő ember valószínűleg csak akkor gyötri magát gondokkal, amikor képtelen a Gondviselésre hagyatkozni, és ezzel épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit istenének mondani akarna, vagyis hogy szereti és rábízza magát. A gondtalan ember is keresi gondjai eredetét és a megoldás módjait, de soha nincs egyedül a bajával, mindenek előtt átadja a gondját annak az istenségnek, akiben hisz. Ez nem megy egyik napról a másikra. Megújítani és mindennap megnézni: tud-e az ember őszintén rátámaszkodni a Gondviselésre? Tudja-e félresöpörni saját hübriszét? Az önértékelés, az önbecsülés, az identitás-építés torzulásaival, túlzásaival szemben ellensúlyt képez az önátadás, pontosabban annak a tudatosítása, hogy a természetfölöttivel szemben milyen törékeny semmik vagyunk.

Az ember-ember közötti kontextusról figyelemreméltó elméletet és terápiás iskolát dolgozott ki Böszörményi Nagy Iván. Alapja a kapcsolati etika (relational ethics). Azt mondja, az ember-ember közötti kapcsolat minőségét egy bizonyos kontextus dönti el, a középpontba nem az egyének pszichológiai fejlettsége vagy állapota kerül, hanem a kapcsolat egzisztenciális dimenziója, olyan alapkérdések szintjén, mint az igazságosság, a kölcsönös megbízhatóság, az egymásnak-egymásért felelősségvállalás. Ezt a kölcsönös elkötelezettséget nevezi kapcsolati etikának. Nemcsak a tudat, hanem a tudattalan szintjén is ez a kapcsolat meghatározója. Érdemes kiemelni, hogy a tudattalan szintjén is működik, és meghatározóbb a kapcsolatban, mint a társadalmi normák, vagy az ősi vallási parancsok. Ez a gondolat Martin Buber filozófiai antropológiájára alapoz. Buber az igazságosságra épülő emberi rend (just human order) kifejezést használja. Enélkül, mondja Buber, sem az egyén, sem az emberiség nem lenne alkalmas a túlélésre. Lényege az igazságosság, a kölcsönös hitelesség, az egymásért vállalt felelősség. Ha ezek ellen cselekszünk, az egzisztenciális vétek. Megakadályozza az embert a személyiség fejlődésében és a személyiség kiteljesedésében.

A "dialógus" is Buber fogalma, nem pusztán mint eszmecsere, hanem a másik fél érdekeit támogató hiteles jelenlét. Az Én és Te olyan kapcsolata, kétpontú helyzete, amelyben a másik szempontjait is megéljük. Ez a hiteles dialógus, ami mindkét fél számára nyerő helyzet.

Az etikai egyensúly, az adok-kapok egyensúlya (balance betwen give and take) kulcsfogalom. Ezt egy metaforával teszi világossá Böszörményi Nagy, a "számadási főkönyv" kifejezéssel - itt jogosultságaink és elkötelezettségeink egyensúlyáról van szó. A családterápiában például nagyon fontos jelenség az, amikor valakinek a múltjában feltételezhető a hiányos szülő-gyermek kapcsolat. Ettől hiányos marad a "gyermeki belső főkönyve", és felnőttként felnőtt partnerétől próbálja kinyerni, amit kisgyerekként nem kapott meg, ami akkor még valóban járt volna neki. Ez megterhelheti és felboríthatja a kapcsolatot.

Aki hosszú távon mellőzi a kapcsolati etikát, az önmagát bünteti, mert ekkor lassan beindul egy érdekes, ám nagyon természetes folyamat. Előbb stagnálnak emberi kapcsolatai, majd idővel, lassan-lassan kiürülnek. A hiány - kivált akkor, ha a folyamat tudattalan maradt - a testben is megjelenik. Idővel hiánytüneteket fog produkálni testi vagy lelki vagy mindkét téren.

Philadelphiában 1997-ben megtartották az első Kontextuális Világkonferenciát. Ennek anyagában olvasható, hogy az emberi erőforrásokra, a hasznosságra is érdemes felfigyelni. Talán nem véletlen, hogy a nagyon gyakorlatias, sokszor haszonelvű USA-ban vetődik fel az erőforrás gondolata. A hiteles dialógusok mindkét fél számára nyerő helyzetet hoznak. Nyerő helyzetben pedig a gyógyítóerő kedvezően működik, és feltételezhető, hogy másféle emberi erő is sokszorozódik.

Teljesítményeink - amiket belső szilárdságunk negyedik tartóoszlopaként említettem - ugyancsak sokfélét jelentenek. Az eddig említettek - az identitásépítés, a kapcsolattartás a természetfölöttivel, az ember-ember közti kontextus - külsőleg közvetlenül nemigen látható teljesítmények, noha egyeseknél ezek hatalmas méretű teljesítmények. Thomas Merton jut eszembe, aki kalandos életének huszonhetedik esztendejében bekopog egy trappista monostorba, Kentucky államban. Majd jó tízéves hallgatás következik. A béke és a szemlélődő életvitel bizonyára az új identitás építéséhez és a természetfölöttihez kapcsolódáshoz kellett. Ez hatalmas építkezés lehetett, de külsőleg nem sok volt látható belőle. Később elöljárói parancsára írni kezdett. Teljesítménye így válik külsőleg is láthatóvá, átélhetővé, értékelhetővé.

Az ember, ha belső szilárdságot akar, akkor a külvilág előtt is szüksége van látható, tapintható, értékelhető, az emberek előtt közvetlenül felmutatható teljesítményekre. Én-képünket és bizonyos mértékig identitásunkat ugyanis azokból a külső jelzésekből építjük, amelyekkel a környezet reagál ránk. A visszajelzések nagyon fontosak. Tudatában kell lennünk, meg kell mutatnunk, céltudatosan, hübrisz nélkül, de szilárd öntudattal, hogy mennyi mindent tettünk le mindnyájunk közös asztalára. Néha meglepődöm, amikor szinte a neurózis szélén álló nők, roppant alacsony önbizalommal, mi több: kínzó kisebbrendűségi érzéssel megverve jelentkeznek valamilyen tünettel, és miközben elmondják sorsukat, kibontakozik egy-egy tevékeny, nagyon értékes, hasznos, tiszteletreméltó pálya, amit ők nem is értékelnek, és nem is érzékelik, mennyi mindent tettek. Azt mondják, más is megteszi mindezt. Egyszerűen önmaguk teljesítményeinek nincsenek tudatában. Belső szilárdságuk jeles építőkövét nem használják, félresöprik.

Védekezés és belső szilárdság

A belső szilárdság, a személyiség stabilitása olyannyira fontos, hogy megtartására egész védelmi rendszert használ az emberi természet, ezek az én-védő vagy elhárító mechanizmusok. Az a céljuk, hogy a régi belső egyensúly változatlanul megmaradjon. Jelentkezhetnek ugyanis bennünk olyan emlékek, élmények, képzetek, ösztönkésztetések, izgalmak és fantáziák, amik megbillentik pszichikumunk szilárdságát, például mert másként mutatják azt a képet, amit önmagunkról már korábban szépen megfestegettünk. Olyat mutatnak, ami összeegyeztethetetlen az én-ideállal. Máskor kikezdik a már elfogadott értékrendünket és meggyőződésünket. Olykor meg azért kell védeni belső szilárdságunkat, mert valami elviselhetetlen érzelmi teherrel ver, éppen a sors és az összeroskadás ellen hárítunk.

Tehetséges, tizennyolc esztendős lány közlekedési baleset áldozata lett, a halálhírre édesanyja kómába esett. Mikor magához tért, nem sírt, úgy viselkedett, mint annak előtte, és másfél esztendőn keresztül nem vett tudomást kislánya haláláról. Ha beszélt róla, akkor azt újságolta, hogy a lány épp elutazott, de hamarosan haza fog jönni. Máskülönben az anya semmi jelét nem adta a zavarodottságnak, munkáját rendesen végezte, életvitele nem változott. Az elhárításnak azt a fajtáját alkalmazta ösztönösen, amit "meg nem történtté tevés"-nek mondunk. Majd a családtagok észrevették másfél év múltán, hogy az anya kijár a temetőbe lánya sírjához. Ennyi időre volt szüksége, hogy tudata befogadja a tragédiát, így - ezzel az elhárító mechanizmussal - mentette meg pszichéjét a teljes összeomlástól, talán az őrülettől.

Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy az elhárítások, az én-védő mechanizmusok károsak, illetve hasznosak-e. Minden eset más. A fenti példában hasznosnak mondhatjuk a hárítást. Segített megtartani a belső szilárdságot az őrület ellenében. De az biztosnak látszik, hogy rengeteg lelki energia megy el akkor, amikor az önmagunkkal szembeni nyíltságot nem tudjuk vagy nem merjük vállalni, hanem kerülgetjük. Köznapi nyelven azt mondjuk ilyenkor, hogy "szőnyeg alá söpörjük" azt, amivel nehéz számolni. Morálisan ártatlanok vagyunk, legalábbis szeretnénk ezt hinni, de mentálhigiénés szempontból a morálisan "ártatlan" elhárítás is lehet mérgező, mert félrevezethet és kancsalul mutatja a valóságot. (A következőkben bemutatandó Erzsike esete erre lesz példa.) Patologikusnak akkor gondolom a hárításokat, ha a tudatelborulás, tudatelhomályosulás olyan mértékű, hogy ellehetetleníti az önellátást, a munkavégzést, a kapcsolattartást. A fenti példában nem ez történt.

Anna Freud foglalkozott a témával. Ő és a szakirodalom sokféle én-védő mechanizmust említ, felsorolok néhányat.

Elfojtáskor a tudattalanba szorítjuk a nem kívánt információt. Szeretnénk távol tartani a tudattól, elfelejtjük időlegesen vagy végleg. Van olyan tudattartalom, amely felidézhető, olyan is, amely végleg elsüllyedt, s legfeljebb sajátos technikákkal, mint a hipnózis hozható a tudatba.

Regresszió esetén visszacsúszunk egy alacsonyabb fejlődési fokra. Például úgy reagálunk akár egy kisgyerek, frusztrációra sírunk, noha ez már nem megfelelő problémamegoldási mód, ha felnőttek lettünk. Vagy valaki összemossa a valóságot a fantáziával, ami kisgyermek korban még természetes, de későbbi életkorban már visszacsúszásnak számít.

Reakcióképzés során viselkedésünkben vagy testünkben jelenítjük meg a hárítást, például keletkezik valamiféle rángás, tik, vagy testi panasz és elváltozás.

A projekció, a kivetítés esetén a mibennünk meglévő irányultságot, szándékot, tulajdonságot, ösztönkésztetést stb. rávetítjük a másikra, benne véljük felfedezni azt, ami mibennünk megvan.

Szublimálás esetén ösztönkésztetéseinket magasrendű produkcióban éljük meg, éljük ki. A művészetek erre nagyon alkalmasak. Az indulatok, a mélyről jövő, sokszor szégyellnivaló késztetések átváltoztatva mondhatók ki művészi alkotásokban.

Racionalizáció esetén józan érveket, értelmes összefüggéseket, ok-okozati rendszert találunk ki arra, hogy megmagyarázzuk az idegesítő információkat, amik frusztrálnak és belső szilárdságunkat veszélyeztetik.

Nevezzük Erzsikének azt a 45 esztendős tisztviselőnőt, aki sosem volt férjnél, és elhatározza, hogy gyermeket akar. Megjelenik a nőorvosnál, megtudakolni, alkalmas-e még a gyermek kihordására. A vizsgálat során szerelmes lesz a nőorvosba, gyakran jelentkezik nála problémáival, ha teheti, az orvos rendelője előtt járkál, telefonálgat neki, szerelmével üldözi. Éveken át tart az egyoldalú szerelem, amit Erzsike nem egyoldalúnak él meg. A kórlélektan erotománia systematicának, szerelmi tébolynak nevezi ezt az állapotot, illetve funkcionális zavart. Jellemzik a sóvárgóan erős érzelmek és annak feltételezése, hogy a másik is éppígy érez. Hamis értelmezések ezek és a konkrét élményektől független képzelgések. Erzsike meggyőződése szerint az orvos csak halogatja a kapcsolatuk realizálását tettekben is, mert kimondhatatlanul rendes férfi, akinek családja van, és amíg el nem rendezi korábbi életét, addig nem mutathatja ki erős szerelmét Erzsike iránt. Ez különlegesen szép, nagy szerelem, és mindkettőjük részéről az - ezt vegyem tudomásul, mondja Erzsike dacosan. Szinte kegyetlennek érzem magam, mikor józan kérdéseimmel egyre csak bontogatom az önmaga köré épített önbecsapásának falait. Néha, amikor szavaim pontosan eltalálják az ő logikája szerint, hogy ez a kölcsönösség mégsem valóságos, hanem Erzsike fantáziája, akkor szinte összeroskad, és olyan mély szomorúsággal néz rám, hogy arra gondolok, nem kellene-e inkább meghagyni Erzsikét ebben az élethazugságban. Honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy megpróbáljam átrendezni Erzsike képzeteit? Mielőtt hozzám jött, már kezelték elmegyógyintézetben, akkoriban erős hallucinációi is voltak, az orvos hangját és üzeneteit hallotta. Az üzenetek tartalmáról nem hajlandó nyilatkozni, ha kérdeztem, csak pironkodik. Próbálom vele végigvenni korábbi hallucinációit, téveszméit, ezek esetleges okait, fiziológiai hátterét, a szerelem utáni vágyat, a gyermek utáni vágyat és ezek kielégítetlenségét, tudattalanjának tartalmait, amik megnyilvánulnak fantáziáiban, hogy tudatosan viszonyuljon tüneteihez és azok hátteréhez, tudja, miről van itt szó, és ne legyen olyan nagyon kiszolgáltatva a saját vagy a kollektív tudattalannak. Erzsike intelligens, jóindulatú, színes, kedves ember, ezeket az előnyös vonásait nagyon határozottan tudatosítani akarom, és talán sikerül is, tudjon személyiségének előnyös, érdekes, vonzó aspektusairól - de ugyanakkor vegye tudomásul, hogy amikor úgy szemléljük a személyiségét, mint egészet, akkor "láthatóan" van rajta egy hasadás. Ez az érzelmek, főképp a szex-és-szerelem kiéletlenségéhez kapcsolódik. És ő mintha ezt a hasadást fantáziákkal akarná eltüntetni. Arról is beszélgettünk, mi történik az emberek között, ha ő a maga vágyfantáziáit tényként mesélgeti és elmondja, miképp üzen neki szerelme szavak, telefon, levél, e-mail nélkül, csak a légen át, amit Erzsike a szívével pontosan megérez és csalhatatlanul átkódol a fejében.

Erzsike a következő elhárító mechanizmusokat alkalmazza, hogy védje a bár hasadozott, de mégis meglévő belső szilárdságát:

projekció: a benne élő erős érzéseket belevetíti a férfibe, és úgy éli meg, mintha a férfi is hasonlóan érezne iránta,

fantáziával letagadja a valót és fantáziával felépíti a vágyottat, eközben idealizálja: "a kimondhatatlanul rendes férfit", aki azért nem jelentkezik, mert még nem rendezte el múltját a családjával,

regresszió: visszacsúszik egy alacsonyabb fejlődési fokra, összemossa fantáziálásait a valósággal,

reakcióképzés: testi tünetben jelenik meg az, amit elfojt (vagyis az, hogy magányos és az orvos menekül előle). A tünete altesti irritáltság, ami nagyon kínzó és kellemetlen. Nem tudom rávenni, hogy bőrgyógyászati, urológiai és nőgyógyászati kivizsgálásra menjen. Szerinte ez a tünet azért van, mert valakik büntetésképp küldik.

Ellentétbe fordulás: extatikusan szép és gyengéd érzései olykor átfordulnak agresszív és negatív érzésekbe, ilyenkor felhívja a férfit telefonon és gorombáskodik vele, máskor meg tolakodóan felajánlkozik.

Érzékelhető talán Erzsike esetéből, hogy én-védő mechanizmusaink lehetnek átkosak, máskor meg megmentenek bennünket az összeomlástól, és ezzel időlegesen jó szolgálatot tehetnek. Ugyanakkor a személyiség kiteljesedéséhez, ahhoz, hogy kihozza az ember magából mindazt, amit Isten vagy a természet rábízott, ahhoz a valóságot objektíven szükséges látnia, önbecsapások nélkül, mert ha a tudattalanba süllyesztjük megoldatlan ügyeinket, akkor azok a tudattalant fogják erősíteni, ellopják energiánkat, és sokféle galibát okozhatnak.

Hősök és a belső szilárdság

Nézzünk körül a hősök és héroszok vidékén, rájuk bizonyára jellemző a belső szilárdság. A férfinép nagyon érdekes, többek között abban is különbözik tőlünk, nőktől, hogy amint a fiúnak született gyermek talpára emelkedik, máris megjelent a hős. Magától értetődően nyúl a kard után, vágyakozik a fegyverek után, lehetnek fából, agyagból, alumíniumból, és szívesen fölpattan seprűnyél-lóra, lesz belőle hite szerint huszár, lovag, vitéz, egyike a három testőrnek.

Az antik világ nagy héroszainak egyike. Héraklész a tanulásban nem jeleskedett, a görög vázarajz tanúsága szerint széttörte a széket tanítója fején, amikor az hevesen sürgette a betűvetésre és lant pengetésére. Ekkor küldték el az ifjonti hőst: őrizze a nyájat. Ott aztán a szabadban "négy láb" magasra növekedett. Nyila célt sohasem tévesztett, erős lett nagyon és a gerelyvetésben kiváló. Ő és a többiek, a görög hősök és héroszok mind, tulajdon szellemi valóságunk. Múlt és gyökér. Kerényi Károly szerint a Krisztus előtti időszakban kétezer esztendőn keresztül övék volt a világ. Mellőzhetetlen darabjai az európai létezésnek, történeteik és mítoszaik megmutatnak valamit abból, ami itt adva van - miképp keletkezett, honnan indult, milyenek voltak a gyökerek és a források. Az ősi héroszok belső szilárdságának is örökösei vagyunk.

A hérosz szót Kerényi előnyben részesíti, bár olykor a hős szóval felváltva használja. Azt mondja, a hérosz tulajdonságai az istenekével rokoníthatók, mert lényének magja megváltoztathatatlan. The hero is he who is immovably centered (R. W. Emerson). A hérosz az, aki legbelül rendíthetetlen. Mítoszaink szerint nemző apjuk valamely istenség, és rájuk is fény hull, az istenség fénye, ám keverve a halandóság árnyával. Héroszokról hallani és beszélni, felettük eltűnődni sajátosan élő, lüktető atmoszférát hoz, vonzó és különleges rezgést - nem lehet csodálni, hogy a fiúgyermeket ez "megragadja", ő pedig éppen "ezt akarja", mihelyt a talpára emelkedett, s azután évtizedek hosszú során át komolyan játszik a hős szerepével.

Mindenki üzenettel érkezik. A héroszra bízott legáltalánosabb üzenet ennyi: istenektől jövök, figyeljetek arra, amit hoztam. Sorsát mindig megérinti a halál, nem olyanképp, mint valamennyiünkét, vagyis nem természetes módon, hanem tragikus színekkel. A heavy metal műfaj Megadeath elnevezésű zenekara (fordítható Haláláradatnak, Megahalálnak, Kozmikus Halálnak) új korongjának címe The World Needs a Hero. Van, aki visszásnak tartja, hogy a Haláláradat beszél a hősről és megjelenéséről, magam stílusosnak gondolom a hős és a halál közeliségét. Gondoljunk Albert Schweitzerre, a múlt század nagy kultúrhősére, aki Nobel-díja összegéből gyógyítótelepet szervezett a leprásoknak, és a halál közelében dolgozott.

A férfilét három nagy élettémája közt a hősi - időbeliségben - az első. Korai szakasza a gyermek hős a már említett seprűnyél-lóval és fakarddal, ám mondhatnám azt, hogy ecsettel, kalapáccsal, bármivel, mert sem az eszköz, sem az életkor nem igazi jelzése e korai szakasz végének. Ismerünk biológiailag érett, sőt öreg férfiakat, akiknek karakterébe rögzült az éretlen gyerek hős. Ha valaki férfi hőssé érik, akkor már átesett néhány változáson. Siegfried a Wagner-drámában megkötözi a medvét. Ez az első nagy változás: a férfi hős már tud értelmesen bánni saját agressziójával és erejével, nemcsak arra pazarolja, hogy széttörje a széket a tanító fején. Van egy mondás, miszerint amikor a férfiben megmozdul a hős, akkor a nők szeme kifényesedik. Ennek tartalmát az etológusok tapasztalatából lehet megérteni, ők mondják, hogy amikor némely madárfaj párosodni készül, a nőstények az ágakon ülnek, nézik a hímek levegőben mutatott akrobatikus röpködését. A hímek mutatványröpködésbe kezdenek. Amelyik pompásan bukfencezik, tárgyakat tud cserélni a levegőben, gyorsan és remekül suhan, azt lesz jó választani. Tőle remélhető, hogy a fészken ülés tehetetlensége idején az ilyen hím jól táplálja, eltartja majd a családot. És védelmet is ad. Kifényesednek tőle a szemek.

A férfi hőssé érés második jele az a rádöbbenés, hogy immár nem szükséges másra támaszkodni, mi több, én, a hős vagyok az, akire számíthatnak mások, az utódok és a nemzetség, mert képes vagyok megölni a sárkányt vagy a kardfogú tigrist. Harmadik jele a férfi hőssé válásnak a kiszakadás a szülői függelemből. Amint ez megtörténik Siegfrieddel - kezdi érteni a madarak beszédét, ezzel kitágul élete, hírkészlete, tudása, hatalma, és ekkor kapja meg Brünhildát, a nőt.

Az imperatívusz jelentősége

Az érett felnőtt, így a férfi hős is tudja: létezik parancsoló szükségszerűség, vannak ellentmondást nem tűrő parancsok az ő életében is. Ezekkel ésszerűen bánik, ezekhez autonóm módon alkalmazkodik. A gyerekre ez bizony nem mindig jellemző, hősiessége kimerül a felnőttek elleni sokszor csacsi lázadozásban. Az ötesztendős hős világgá megy, nem érzékeli, hogy számára még parancsoló szükségszerűség az otthon. A gyerek és kamaszhős abban rokonítható a neurotikus emberrel, hogy az imperatívusz jelentőségét nem differenciáltan látja, életvezetésében nem jól alkalmazza. A pszichológia egyik professzora naplókat elemezve úgy találta, hogy a neurotikusok naplóiban jelentősen több az imperatív kijelentés. A "kell", a "kellene" szavakat aránytalanul többet használják, mint a "van"-t. A kiegyensúlyozott, belső szilárdsággal élők naplóiban arányosság tapasztalható, illetve a "van" a gyakoribb. Mintha ez utóbbiak a meglévőből indulnának ki (ez az, ami van), ezt előbb tudomásul veszik, erre építenek, a neurotikusok pedig azon totojáznak, hogy miképp kell, kellene lennie a világnak, és nehezebben észlelik a valóság sokszor kegyetlen és kérlelhetetlen imperatívuszát. Ebből persze származhatnak életvezetési hibák, kialakulnak a mókuskergetők, az ördögi körök. A neurotikus ember, és gyakran az ifjonti hős is, a paranccsal eleve ellenkezik, szembeszáll, vagy rettentően szenved tőle.

Az imperatív problémák mögött feltételezhető az apa nélküli neveltetés. Az ellentmondást nem tűrő parancs kiadása ugyanis maszkulin gesztus. Ha ehhez, ennek létezéséhez a gyerek kicsi korától hozzászokik, beépíti és megtanul "bánni vele", talán később sem azzal bajmolódik terméketlenül, hogy miképp kell, kellene lennie a dolgoknak, hanem tekintetbe veszi azt, ami van, és tagadás helyett máris konstruktívan lép.

Az imperatív problémák mögött rejtőzhet más is, nevezetesen a tudat fejlettebb mivolta. Az önálló gondolkodásra, a kreatív mérlegelésre, a kritikus szemléletmódra hangsúlyozottabban hajlamosak az utóbbi generációk, mint a régiek. Az emberek ma sokkal inkább átlátnak a dolgok szövetén, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Sejtik, érzik vagy világosan tudják például, hogy az ellentmondást nem tűrő katonai parancsok, a szükségszerű engedelmesség a csatákban korántsem mindig a hősiesség terepét jelentik. A hadi zászlók szent lobogása mögött olajkutak, fegyverkereskedelem és pénz motivál. A csatákba invitáló hősi kürt ebből a szemszögből nézve keservesen nevetséges, mi több: gyalázat. Átlátnak bizony és egyre többen átlátnak azon a szomorú tényen, hogy ezt az atavisztikusan ősi, hősies gesztust a férfiakban milyen sokszor használták már ki gyalázatosan a történelem során. A tudat fejlődése, az agyműködés fejlődésének evolúciós ugrása, másfelől az információhordozók hihetetlen mérvű elterjedése és szemléletformáló ereje lassan-lassan megtanítják az embereket a bonyolultságok és a komplexitások felfogására, kiismerésére. Autonóm ember talán kiismeri magát a bonyolultan táguló világban, és így talán képes az imperatív problémákat is kezelni. Képes eldönteni, mikor került parancsoló helyzetbe. Amikor például a halál közelébe kerül valaki (aki még nem végletesen elöregedett, nem is halálosan beteg, hanem a sorsa, a körülményei így alakulnak), talán áldozat, talán mártír, talán bűnbak lesz belőle. Ha módja van rá, maga választ: küzdjön-e a végsőkig, vagy inkább feladja, vállalja-e az áruló szerepét, hogy elmenekülhessen, vagy elmenekülhessenek és megmaradjanak mások. Talán személyek, emberek, talán egy eszme megmaradjon. Emlékszünk a Görgey-jelenségre, sokan árulónak mondták, noha ezreket kímélt meg a haláltól, emlékszünk az aradi tizenháromra, ők viszont az áldozat szerepét vállalták, noha elmenekülhettek volna, olyan rosszul őrizték őket a cári katonák (meglehet, szándékosan). Emlékszünk Nagy Imrére is. Feltételezhető, hogy az említett három helyzet emberei autonóm módra, teljes szuverenitással hozták meg döntéseiket a kritikus órákban. Ezek a döntések emberi szempontból színvonalas tettek, rájuk a hősi jelző illik.

Ebből a szempontból nézve a kamikáze pilótát nem gondolom hősnek. Ha mégis, akkor tragikus gyerek hős. Kuvahara Allred Kamikáze című könyvében leírja, miképp történt a toborzás, a kiképzés. Őt már nem vetették be, mert közben befejeződött a második világháború. Kamasz volt, és mint a legtöbb kamasz, halálosan unta az iskolát, kalandvágy feszítette, a kamasz-én labilitása, identitásválsága ugyancsak jellemezte, ami gyakori a pubertás idején. Ilyenkor ha valaki - kivált, ha egy magas rangú személy, mint amilyen a toborzótiszt volt - meghatározza ifjonti "cseppfolyós" lényét, és ilyeneket mond: "bosszúálló sas", "mennyei szél", "isteni vihar", ezek lesztek ti, ha jöttök közénk, a gyerek elfogadja a tőle várt szerepet. Még akkor is, ha nem ennyire emelkedett a válasz, amit kapott a "ki vagyok" kínzó kérdésére! Az apa szinte elájult a megtiszteltetéstől, a család megbecsülésétől, a magas rangú ember személyesen kereste fel a fiút otthonában, csak az anya sírdogál. A kis kamikáze korántsem éretten döntő férfi hős, inkább elcsábított lepke.

C. G. Jung visszatérő álmában elnyeletéssel küzdött, mígnem érdekes álom vetett véget a kínzó sorozatnak. Álmában megölte Siegfriedet, az ókori germán hőst. Úgy értelmezte álmát, hogy meg kellett ölnie önmagában azt a hősi képet, amit önmagáról, mint fiatal férfiről gondolt, talán dédelgetett, mert az életút bizonyos szakaszán a fejlődést akadályozza a régi belső kép. Az identitás átalakítására van szükség. A fiatal hős gátolhatja a mélyülő gondolkodást, az érettebbé válás bölcsességét, a tudattalan mélységei felé fordulást.

A férfi életfolyamban a hős időszakasz után vagy ezzel párhuzamosan a pátriárka időszak következik, a család és a szakma kiteljesítése, felnevelni az utódokat, ellátni a választott szakma kívánalmait. A társadalom nőket is, férfiakat is figyelmeztet, sőt ránevel arra, hogy az utódok gondozását, felnevelését, továbbá a szakma kiválasztását és a kívánalmak szorgalmas teljesítését miképp végezze, hogy életképes tagja legyen az emberi közösségeknek.

Majd hirtelen elengedik az ember kezét, mert hát az életkor délutánjára, a második felnőttkorra nincsen felkészítés. Erre az időre már felnevelkedtek a gyerekek és kirepültek. A választott szakmában elértük vagy sem a csúcsot, de ez az élettéma mindenképp veszít eddigi súlyából. Akkor hát mi történjék? Hová legyünk szellemünk és bensőnk szilárdságával?

Második felnőttkor: ingamozgás és belső szilárdság

Ha azt mondanám a második felnőttkor helyett, hogy öregség, akkor a szavak csapdájába esnék, mert az öregség szó holdudvarához legtöbben a leépülést társítják. Márpedig ez a kiteljesedés és a beérés ideje lehet. (Kimondott szavainknak roppant ereje lehet, önmagukat teljesítő jóslatként viselkednek, nincs semmi szükség arra, hogy szavainkkal erősítsünk egy kártékony ráolvasást.) Lelkileg és szellemileg ez a kiteljesedés kora, nevezzük második felnőttkornak - elkerülendő a szavak csapdáját.

A kiteljesedés és beérés idején, azaz a második felnőttkorban sajátságos szerepe lesz az enantiodrómia jelenségének, az ellentét-áramlásnak. Már Herakleitosz beszél erről a fogalomról, ami a mai pszichológia egyik érdekes törvénye. Ez az ellentétek szabályozó funkciója, vagyis az a kérlelhetetlen következetesség, hogy egyszer minden átlendül saját ellentétébe. Akár az inga - ami kilengett balra, az egy idő után jobbra fog lendülni. Az ellentétpárok harcolnak, egymásnak feszülnek. Ez a mozgás energiát ad.

Pszichénkben jelentős ellentétpár a tudat és a tudattalan. Az kerüli el a kettő közötti feszültség veszélyeit, az ingalengés esetleges traumáit, aki tud különbséget tenni a saját én és saját tudattalanja között. De nem úgy, hogy a tudattalant elfojtja és énvédő mechanizmusokkal terheli, hanem, tudattalanjával, mint éntől különbözővel néz szembe. Különválasztja, megfigyeli és egyezkedik vele.

A délutánba lépőknél különös jelentősége van annak, hogy korábbi értékeiket megvizsgálják és ezek ellentéteinek értékét belássák. Ilyenkor felismerik, hogy az eddigi értékekben lehetnek hibás vagy kevéssé értékes elemek, átérzik, hogy mennyi ellentmondás és ellenségesség rejtezik abban, amit eddig jónak hittek, jó szerelemnek, erős hitnek, jó jellemnek stb. Ez az ellentétprobléma konfliktusos belső helyzetet teremt, amit követhet az eddigi életvitel átrendezése, szakítások, válások, szakmai változtatások, megtérés. Könnyen meglehet, hogy borul az egyensúly. Nem az a kötelesség ilyenkor, hogy az eddigi értékeinknek az ellentétét tegyük magunkévá, hanem az eddigi értékeket megtartva elismerjük értékeink ellentéteinek bizonyos jogosságát, érvényét.

Fél az ember ettől a billenéstől, ragaszkodik ahhoz, hogy ő "múlt tanúja", görcsösen kapaszkodik egykori személyiségébe, retteg a változástól, az átértékeléstől. A merev kapaszkodás a régibe fejlődésképtelenséget eredményezhet, és nem lesz vonzó az érték, amit ő, mint a "múlt tanúja" hirdet, sőt épp ellenkezőleg. Ha az ember itt feladja és legyőzhetetlen akadályként éli meg a második felnőttkornak ezt a jelenségét, akkor visszacsúszik. A regresszív elhárítás annyit jelent, hogy visszacsúszunk valamelyik alacsonyabb fejlődési stádiumba, és a délutánba lépő ember kezd infantilizálódni. Infantilizmus az öregeknél - ismerjük ezt a jelenséget. Nem törvényszerű, mégis gyakori.

A férfi életútjának közepe táján, de inkább ezt követően karakterisztikus változás állhat be jellemében és lelkében. Ekkor sok férfiben megjelenik egy új dallam, egy másféle vonal. A jungi pszichológia követői szerint ez a Trickster archetípus megnyilvánulása. Fordításban jelenthet ez a szó furmányost, furfangost, kópét, imposztort. Ilyenkor a férfi már túljutott a hősi korszakán, maga mögött hagyta a Sturm und Drang attitűdöt, túllépett már a családfenntartó pátriárka korszakán. Nagyon jó, ha megjelenik a Trickster, még mielőtt a férfi belemerevedne az immár lecsengett, elmúlt szerepeibe, mert személyiségének fejlődése veszélybe kerülhet, ha megmarad egyoldalú maszkulin önfejűségben.

Mi ennek a változásnak a menetrendje? Először is békét köt saját animájával, tehát a feminin lélekrészével, ami ellen eddig inkább harcolt, tudatosan vagy tudattalanul, hiszen értékrendünk a férfiben a nőiest nemigen méltányolja. Az anima a szelídebb, az engedékenyebb, az elfogadóbb lélekrész. Megvannak ennek a korlátai - de az óriási értékei is. Az érett férfi már többet elfogad az anima-sajátosságokból, és ez a saját anima segíti abban, hogy képes legyen konfrontálódni masculinitásával, annak is legfőképp a sötét oldalaival, önmaga Árnyékával - a durva, a gyilkos, a vadul harcias, a cél érdekében kíméletlen, nyersen racionális oldalaival. Az anima segít a sötét oldalt integrálni, és kialakul jó esetben a korábbinál tisztultabb, mélyebb masculinitás. Ekkor már sok konvención túllép a férfi, amit korábban rettenetesen fontosnak gondolt, megjelenik benne a mélyebb humor és a bolondos bölcsesség, amely megvédi attól, hogy dogmatikusan gondolkozzon bármiről, és túl komolyan vegye magát. De ez nem a második gyerekkor regressziója, hanem a félelmetesen nagy és egyéni autonómia lehetősége.

Vannak kutatók, mint Emma Jung vagy Marie-Louise von Franz, akik elég meglepő dolgokat mondanak a Trickster férfiról - amikor Parsifál alakját elemzik. Azt mondják, a masculinitásnak a tüzes, szenvedélyes magva mutatkozhat meg ilyenkor, amely az igazi megvilágosításra, szellemi megtermékenyítésre alkalmas - akár a pünkösdi lángnyelvek. És ez a férfiasság lényege, ez a férfias energia kiáradásának igazi mivolta - és nem a szürke aszkézis.

A második felnőttkorról még egy gondolatot. Az egyéniség beérése, az individuációs folyamat felső foka a jungi pszichológia szerint akkor indul be, és úgy válhat valóra, ha a kis én már beállt a Self vonalába. A Self (Selbst) ebben az értelmezési keretben a nagy Én-t jelenti, másként mondva a Mély Én-t (fordítják Ősvalónak, Ős énnek is). A mi európai kultúrkörünkben a Mély Én a krisztusi modell. A Self voltképp olyan, mint hajósoknak a giroszkóp, az a műszer, amely - bármilyen irányba forgatja a vihar a hajót - mindig beáll az észak-dél irányba. Ezzel tájékozódási pontot ad. Teilhard de Chardin "nyílirány"-ról beszél, a kilőtt nyíl irányának eltéríthetetlen metaforájával fejezi ezt ki. A zen filozófia Nagy Halálnak mondja, más keleti gondolkodók nem-én állapotnak, Thomas Merton igazi énnek. A hívő keresztény ember a Szent Pál-i szavakkal azt mondja: "Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem" (Galatákhoz írt levél I. 2. 20.).

Mohás Lívia

Irodalom

Eric H., Erikson: Identity, Youth and Crisis. W. W. W. Norton and Comp. INC. New York

Kodolányi Gyula: A Nagy Szétbomlás és a Nagy Kinyílás. Változatok a hatvanas évekre. HITEL, 2002/3.

Michel Quoist: Így élni jó. Opus Mystic Corporis Verlag, 1973

John Boe: The Trickster in Men. In JOURNAL, The San Francisco Jung Isnstitute Library, 1995. 13/4.

Thomas Merton: A csend szava. Szent István Társulat, Budapest, 1991.

A. függelék

Pszichokinézis

Egy tipikus pszichokinézis-kísérlet elemei

---

Mérô és visszajelzô berendezés

Ma a legtöbb kísérletnél személyi számítógépet használnak arra, hogy a célrendszerbôl érkezô adatokat összegyujtsék és azokról a kísérlet résztvevôje számára valamiféle visszajelzést (általában színes, grafikus megjelenítést) biztosítsanak. Némelykor külön e célra készített elektronikus berendezéseket is használnak; ilyen pl. a híres Schmidt-féle "fénykör", amelynél a véletlenszámokat generáló forrás kör alakban elhelyezett villanykörtesort vezérel oly módon, hogy az égô villanykörte látszólag körmozgást végez, a mozgás jellegét és irányát pedig a véletlenszámok határozzák meg. Az adatgyujtés többnyire teljesen automatikus, és általában biztonsági óvintézkedéseket is alkalmaznak az adatok illetéktelen manipulálásának megakadályozása végett.

Vissza az ábrához

---

A célrendszer

A mikropszichokinézisnél (szemben a Poltergeist-jelenségeknél gyakran megfigyelt makropszichokinézissel) a célrendszer jellemzôen egy ténylegesen véletlen fizikai rendszer, szakkifejezéssel véletlenszám-generátor vagy véletlenesemény-generátor (Random Number/Event Generator, rövidítve RNG/REG). Ennek alapja lehet például egy olyan berendezés, amely az elektronikus zajt erôsíti fel, vagy egy Geiger-számláló, amely radioaktív bomlást regisztrál. Mivel a laboratóriumban mérhetô PK-effektus általában nagyon kicsi, statisztikai analízisre van szükség annak eldöntésére, valóban van-e hatás. A véletlenszám-generátorok azért hasznosak, mert kimenetük statisztikai eloszlásfüggvénye jól ismert. Az eloszlásfüggvénytôl való eltérést -- ha minden lehetséges mesterséges torzítás kizárható -- a pszichokinetikus hatás bizonyítékának tekintjük.

Vissza az ábrához

---

A környezet szerepe

Az anekdotákban régóta szerepel az a gondolat, hogy a paraképességek valamilyen módon összefüggenek a környezeti hatásokkal. A varázslatok jobban muködnek bizonyos helyeken, bizonyos holdfázisok idején, továbbá jobban muködnek éjjel, mint nappal. A médiumok jó és rossz hangulatokról, atmoszférákról beszélnek, a szellemjárást rejtélyes hideg fuvallatok kísérik, stb. A parapszichológia azonban egészen a legutóbbi idôkig egyáltalán nem foglalkozott a környezet szerepével.

Az elmúlt néhány évben világszerte (pl. Edinburgh-ben is) több vizsgálatot is végeztek a környezet egyik elemével, a geomágneses térrel kapcsolatban. A kutatókat az érdekelte, van-e valami összefüggés a geomágneses tér aktivitása és a pszí között. Noha az összefüggés mibenlétére nem derült fény, és feltehetô, hogy nem közvetlen ok-okozati kapcsolatról van szó, a vizsgálatok következetesen azt mutatták, hogy az ESP (érzékszerveken kívüli érzékelés) hatékonyabban muködik olyankor, amikor a geomágneses tér viszonylag nyugodt, kevéssé változik. A PK-val való összefüggést kevesebb vizsgálat vette górcsô alá, és ezek kevésbé szolgáltattak következetes eredményeket, egyes kísérletezôk eredményei azonban arra utalnak, hogy a jó pszichokinetikus teljesítmény inkább az aktívabb, változékonyabb geomágneses térhez kötôdik.

Egyes kutatók más környezeti tényezôket vizsgálnak, a levegô ionkoncentrációjától kezdve egészen az aktuális holdfázisig.

Ezeknél a vizsgálatoknál az egyik probléma az, hogy nincs világos elképzelésünk arról, hogy milyen mechanizmus teremthet kapcsolatot a pszí és a környezet között. Általánosságban a következô lehetôségek állnak fenn:

1. a vizsgált fizikai jellemzô valamiképpen kölcsönhatásba lép a pszí mögött rejlô mechanizmussal, avagy részét képezi annak;
2. a környezet valamiképpen pszichológiai hatást gyakorol az emberre, s ez közvetve vagy közvetlenül befolyásolja a pszí-muködéseket.

Természetesen, mivel a való életben fellépô helyzetek ritkán egyszeruek, a két lehetôség egyidejuleg is megvalósulhat.

Vissza az ábrához

---

A résztvevô szerepe

A pszichokinézis-kísérletek résztvevôi általában normális, hétköznapi emberek, akik szívességbôl, önkéntesen vállalkoznak arra, hogy segítenek a kísérletben. Többségük egyáltalán nem állítja magáról, hogy különleges, csodálatos paraképességei vagy -tapasztalatai lennének, és nem is vallja magát szükségképpen valamely ezzel kapcsolatos nézetrendszer hívének, sôt, némelyikük kifejezetten nem hisz a pszí létezésében! Mint az egyetemeken végzett kutatásoknál általában, a résztvevôk között sok az egyetemista önkéntes, de rendszerint minden korosztályból vannak önkéntesek. Edinburgh-ben az önkéntesek semmiféle fizetséget nem kapnak részvételükért.

A résztvevôket jellemzôen arra kérik, hogy figyeljék a visszajelzô rendszer lámpáit vagy képernyôjét, amely a célrendszer viselkedését tükrözi. A kísérlet jellegétôl függôen a résztvevô részletesebb leírást kaphat magáról a célrendszerrôl is, avagy egyszeruen csak arra kérik, hogy próbálja meg befolyásolni a visszajelzéseket. (Ez egyébként a PK-kutatás egyik furcsasága: a kísérlet sikeressége függetlennek tunik a feladat bonyolultságától. Tehát a résztvevônek mindössze a visszajelzéseket kell megpróbálnia befolyásolni, noha maga a célrendszer rendkívül bonyolult is lehet.) Az, hogy a résztvevô milyen stratégiát alkalmaz a siker érdekében, szintén a kísérlet jellegétôl függ. Egyes esetekben arra kérik a résztvevôt, hogy elôször végezzen néhány relaxációs gyakorlatot, majd passzívan képzelje el, hogy a visszajelzés úgy alakul, ahogyan ô kívánja. Más esetekben pedig éppenhogy arra kérik, hogy legyen a lehetô legizgatottabb, sôt, mondja meg a visszajelzô rendszernek, hogy az mit tegyen! Ezt a második megközelítést ritkábban alkalmazzák, mert a vizsgálatok inkább arra utalnak, hogy -- legalábbis laboratóriumi környezetben -- az elsô stratégia, az ún. passzív törekvés a hatásosabb.

Vissza az ábrához

---

Ugrás a B. függelékre (Ganzfeld)

Ugrás a GYIK elejére

---

Az oldal angol eredetijét Paul Stevens készítette.
Copyright © Szilágyi András 1997 (magyar fordítás)
A fordítást szakmailag ellenôrizte: Vassy Zoltán.

B. függelék

Ganzfeld

Bevezetés a ganzfeld módszerbe

A ganzfeld (német szó, jelentése: egész tér) technikát három kutató, William Braud, Charles Honorton és Adrian Parker alkalmazta elôször -- egymástól függetlenül -- a parapszichológiában. Alapja az érzékszervi észlelések teljes kizárása, ami annyit jelent, hogy a kísérleti személy környezetébôl minden olyan ingerforrást eltávolítunk, amely értelmes vagy valamiféle mintázatot tartalmazó ingert bocsáthat ki. A korábbi pszichológiai kísérletek tanúsága szerint ugyanis ez az állapot megnöveli a résztvevô képzeletében spontán létrejövô belsô képek mennyiségét. Mivel a képzelt belsô képek sok esetben közvetítenek feltételezett paranormális benyomásokat az emberek számára, a kutatók úgy gondolták, hogy ez a technika hasznos lehet a parapszichológiai kutatásban is.

A pszí-kísérleteknél a ganzfeld eljárásnak alapvetôen négy fô eleme van. Kattints a megfelelô ábrarészletre ezek ismertetéséhez.

---

A kísérletvezetô szerepe a ganzfeld-kísérletben

A kísérletvezetô szobája a vevô szobája mellett van, a két szoba között pedig mikrofonok és hangszórók segítségével kétirányú akusztikus összeköttetés van, tehát a kísérletvezetô hallja, amit a vevô mond, és beszélhet is hozzá. Az adóval azonban egyiküknek sincsen semmiféle kapcsolata, és a kísérlet végéig egyikük sem tudja meg, hogy az adott kísérletben melyik videoklipet mutatják be az adónak.

A kísérletvezetô hozzáfér az audiovizuális berendezéseket vezérlô egységhez, de mivel az eljárás szinte teljesen számítógépvezérelt, a kísérletezô fô feladata a vevô által mondottak feljegyzése.

Vissza az ábrához

---

A vevô szerepe a ganzfeld-kísérletben

A vevô egy szigetelt szobában tartózkodik, és csak a kísérletvezetôvel kommunikálhat, akivel mikrofon és hangszóró segítségével kétirányú akusztikus kapcsolatban van. A vevô szobája kettôs falú helyiség, kettôs ajtóval; mindenfajta külsô hangot leárnyékol. A vevô szobájában semmiféle olyan hang vagy rezgés nem hallható, nem érezhetô, amely az adó szobájából származik.

A mintázatot mutató vizuális ingereket úgy szüntetik meg, hogy a vevô két szemére áttetszô muanyag félgömböket (félbevágott pingponglabdákat) helyeznek, s ezeket lágy vörös fénnyel megvilágítják. A vevôt megkérik, hogy mindvégig tartsa nyitva a szemét a félgömbök alatt, így egyenletesen üres látvány tárul elé.

A mintázatot tartalmazó hangingereket oly módon szurik ki, hogy a vevô fülébe fejhallgatón keresztül egyenletes fehérzajt sugároznak.

A tapintási ingereket úgy csökkentik a lehetô legkisebbre, hogy a vevôt kényelmes székbe ültetik, továbbá megkérik, hogy dôljön hátra, és végezzen relaxációs gyakorlatokat izmai ellazítására.

A vevô mintegy 30 percig marad ganzfeldben, s közben a mikrofonon keresztül szóban közvetít minden belsô képet, amely képzeletében megjelenik, továbbá minden eszébe jutó gondolatáról és testi érzésérôl is beszámol. Ez az impressziós szakasz.

Miután lezajlott az impressziós szakasz, a kísérletvezetô röviden elismétli a vevô benyomásait, hogy a vevô emlékezetébe véshesse azokat.

A vevô ezután leveszi szemérôl a félgömböket. Monitoron megnéz négy lehetséges célklipet, melyek közül az egyik a kísérlet során az adónak bemutatott klip másolata, a másik három az ellenôrzést szolgáló "csali". A vevô és/vagy egy független bíráló rangsorolja vagy pontozza a négy célklipet, aszerint, hogy mennyire hasonlítanak a vevô benyomásaira. Sikeres a kísérlet, ha a valódi célklip az elsô helyre kerül, ill. a legmagasabb pontszámot kapja.

Mivel véletlen találgatás esetén egy a négyhez (azaz 25%) az esélye a helyes célklip eltalálásának, sikeres a kísérletsorozat akkor, ha a kísérleti személy az esetek 25 százalékánál szignifikánsan nagyobb részében eltalálja a helyes célklipet.

Vissza az ábrához

---

A céltárgy kiválasztása a ganzfeld-kísérletben

A kísérletben a céltárgyat (egy videoklipet) álvéletlen számokat generáló számítógépprogram választja ki (Edinburgh-ben az MS-DOS Quick Basic RND függvényét használják e célra).

A rendelkezésre álló nagyszámú videoklipbôl 4--4 klipet tartalmazó klipcsoportokat állítanak össze, úgy, hogy egy-egy csoporton belül a négy klip a lehetô legkülönbözôbb legyen. A számítógép elôször egy ilyen klipnégyest választ ki, majd a klipnégyesen belül kiválasztja az egyik klipet -- ez lesz a célklip.

A videólejátszó egy külön, szintén hangszigetelt szobában helyezkedik el. Ezzel biztosítható, hogy még a kísérletvezetô se találhassa ki, hogy melyik klip a célklip, például olyan finom megfigyelések alapján, hogy mondjuk mennyi ideig tekercseli elôre a lejátszó a videokazettát a klip lejátszása elôtt.

Két egyforma videokazettát és videólejátszót használnak a kísérlethez. Az egyik lejátszó a célklipet játssza le az adónak, a másik pedig a négy lehetséges klipet (a célklipet és a három "csalit") játssza le a vevônek. Ezzel biztosítható, hogy a vevô olyan apró jelekbôl se következtethessen a valódi célklipre, mint amilyen a többedszeri lejátszásnál esetlegesen megfigyelhetô képminôség-romlás.

Vissza az ábrához

---

Az adó szerepe a ganzfeld-kísérletben

Az adó egy külön szobában tartózkodik, távol mind az adótól, mind a kísérletvezetôtôl.

Az adó televíziós képernyôn egy ismétlôdô videoklipet néz, a hozzátartozó hangot pedig fejhallgatón keresztül hallgatja. Feladata az, hogy valami módon közvetítse a vev